A Haverlány útjára indul

Igen, eljutottam erre a pontra. A történet szerintem megérett annyira, hogy megajándékozzam egy bloggal. Talán senki nem fogja olvasni, talán több ezren is, nem számít. De már érzem annyira fontosnak, annyira hatalmasnak, hogy belevágjak. Jövőre szeretném nevezni az Aranymosáson, próba-szerencse alapon. Ez a történet rólam szól, bármelyik egyszerű lányról, aki képes galibákba keveredni. És most, hogy az én életem révbe ért, végre ráérek arra, hogy Cassie életét is rendbe tegyem :) 

Megpróbálom majd hirdetni a blogomat, de picit félek. Nekem nem szokásom a könyörgés, hogy ugyan légyszi tegyetek már ki. Nem is igazán olvasok blogokat. Nem is tudom, mik most a "menők". De megpróbálom. Muszáj sikerülnie. Akarom, hogy menjen...

Suli és wonderwall

 Rájöttem, hogy a blogolás megnyugtat, és tök jó visszaolvasgatni az előző bejegyzéseimet, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom rendszeresíteni ezeket a kis szösszeneteket. 

Nem igazán változott semmi az elmúlt firkálásom óta - ja, de. Kikaptam a töri és magyar tz-met, de mindkettő 4es lett, úgyhogy most totálisan rosszul állok mindkettőből. Az angolom is totál négyes, fogalmam sincs, hogy fogom őket felhúzni év végére ötösre. Kellenek azok a pontok. Egyedül a matekom tuti kitűnő, ami azért vicces, mert tavaly év végéig olyan halál négyes voltam belőle, hogy élvezet volt nézni >.< Most írtam angol tz-t is, remélem az legalább ötös lesz, és abból tudok javítani. Csak vegyenek fel a Corvinusra, könyörgöm!! :$ FÉLEK.

Az egyetlen dolog, ami továbbra is tökéletes, az Andris. De hát hogy is ne lenne az, amikor nekem találták ki? Igaz, a héten kevesebbet tudtunk beszélni, mint általában (sok zh-t írt), de ettől függetlenül most is kihoztuk a maximumot, mint mindig. Ma főleg aranyos volt, mert azt mondta, szomorú, amiért keveset tudunk találkozni, és ezért nem tudja annyira kimutatni, hogy mennyire szeret. Én pedig megnyugtattam, hogy de, nagyon is jól ki tudja mutatni, valamint, hogy majd eljön a mi időnk is, amikor rengeteget lehetünk együtt. Én hiszek benne! :) És szeretném, ha ő is hinne benne. Vagyis a fenébe, tudom, hogy ő is szeretné, csak attól fél - tök jogtalanul -, hogy nem elég jó hozzám. Pedig ha tudná, hogy mennyivel jobbat érdemel nálam! Mindegy. A lényeg az, hogy nem akar jobbat. Engem akar. Én meg őt. Happy end!

Egyébként tegnap voltunk két hónaposak, és hát... olyan hihetetlen még mindig. Kíváncsi vagyok, mikor fogom megszokni, hogy az enyém a világ legédesebb, legtökéletesebb cicája :)) 

Eszmefuttatás

Azon gondolkozom, hogy minek írom egyáltalán ezt a blogot. Senki nem olvassa. Senkit nem érdekel. És igazából nem is akarom, hogy mások elolvassák ezt a sok katyvaszt. Pár embernek szívesen megmutatnám egy-két részét, de ott vannak azok a mocskos múltbéli posztok, amiket nincs szívem kitörölni, de tudom, ha más látná, fájna neki. 

Így marad ez a saját kis eszmefuttatásaimnak. Talán ha egy nap híres leszek, és meghalok, valaki majd megtalálja a gépemen a linket, és a világ meglátja, milyen ostoba gondolataim voltak 15-17 évesen. Az elmúlt két hónapomat 18 évesen azért nem számolom bele, mert az nem ostobaság. Az tele van szeretettel és boldogsággal, reménnyel és küzdeni akarással. De az az előttiek... fájdalom, élni nem akarás, butaság. 

Hogy áttérjek egy komolyabb témára... A minap olvasgattam a legtöbbet érő egyetemek listáját, és az első kettő mérnöki, meg műszaki egyetem volt, a harmadik pedig a Corvinus. Szóval örülök, hogy megváltoztattam a terveimben a sorrendet. Az ELTE valahol nagyon hátul állt. És ahogy így belegondolok, egyre jobban tetszik ez az emberi források dolog... Érdekes lehet :D És bár az álmom a pszichológia volt, ideje belátnom, hogy az örökké álom is fog maradni. Magyarországon nincs rá kereslet, így jártam. Majd talán a következő életemben... 

Addig is: Budapest, Corvinus, Emberi erőforrások, Andris... vigyázzatok, jövööök :D ♥

Too much happiness

 Perfect chemistry. Ha valamivel, hát ezzel jellemezhetném kettőnk kapcsolatát. Miután eltöltöttünk itthon egy csodálatos hetet, hétvégén a családjával Bánkra utaztunk wellnessezni (a fotó is ott készült). Persze ömlenghetnék róla egy sort (vagy ötmilliót), de most nem csak róla és a kapcsolatunkról szeretnék beszélni. Azt már megtettem vagy ezerszer. 

Nem, most már így majdnem két hónap járás után megpróbálok az életem többi részével is foglalkozni - többnyire sikertelenül. Mindig visszalopja magát a fejembe, és képtelen vagyok másra koncentrálni. Ez persze jó, mert azt jelenti, hogy a szerelmünk olyan erős, olyan lángoló, hogy minden mást elpusztít. De ha nem leszek kitűnő tanuló, akkor nem mehetek egyetemre, akkor nem költözhetünk össze... úgyhogy ideje belehúznom a közös jövőnk érdekében. Egyelőre ott tartok, hogy öt jó szakot választottam ki, és mindre jó az emelt töri és emelt angol, szóval már biztos, hogy ezekből érettségizek. Két egyetemen nézelődtem, a Corvinuson és az ELTE-n. Álmaim iskolái, én máshova nem akarok járni. :) Az őt szak pedig, fontossági sorrendben: emberi erőforrások, pszichológia, kommunikáció és médiatudomány, andragógia és anglisztika. 

Az egyetemről jut eszembe, vasárnap Pesten aludtam az egyetlenem albijában, és hát feljött ugye a téma, hogy mi lesz, ha majd felköltözök esetleg hozzá. Nagyon kis lelkes volt a drágám, pedig az még másfél év, hogy én odáig eljussak. De egyébként hatalmas a ház. Három szobás, de csak ketten lakják. Persze tipikus fiús-lakás. Pizzásdobozok és szemét mindenhol. Viszont bármikor szívesen beköltöznék. Otthonos, de nem puccos, és simán elférnénk a szobájába. (Vagyis biztos kitúrnám egy kicsit, de hát lány vagyok! És amúgy is hozzászokott már... a takaróját is mindig ellopom :$) Szóval az életem elég jól alakul mostanában. Bár a sulim egyre rémesebb, túl fogom élni. Már csak másfél év, és enyém lesz az egész világ. Másfél évet kell kibírnom, és megszerzem a fiút, az álmaim egyetemét, és a fényes jövőm kulcsát. 

Boldog, boldog, boldog! :D

My special thing

A helyzet valamivel jobb lett barátok terén, Andris pedig még mindig brilliáns, természetesen. Sőt, ha ez lehetséges, napról napra egyre jobban szeretem. 

Lehetetlenség vele betelni, minden napra tartogat valami újdonságot, valami kedvességet. És minden nap elteltével még jobban egymásra hangolódunk. Szombaton konkrétan két perc alatt kétszer szólaltunk meg egyszerre, és ugyanazt mondtuk, mintha össze lennénk kapcsolva. Nem tudom, hol kezdődik ő, és hol végződöm én. Ő a jobbik felem.

És igazából nagyon jó érzés, hogy annyira biztosak vagyunk a kapcsolatunkban, hogy már a jövőt tervezzük. Ő már eldöntötte, hogy két év múlva, amikor végzek a gimiben összeköltözünk, és utána eljegyzés, házasság, satöbbi. Néha megijedek attól, hogy a jövőm már ilyen biztosra el van tervezve, hogy úgy érzem, ez már örökké így marad, de aztán eszembe jut, hogy ő Andris, az egyetlen, akibe valaha is szerelmes leszek, az egyetlen, aki mellett nem kell megváltoznom, és az egyetlen, akit azért szeretek, amilyen. Most úgy érzem, képes lennék az egész életemet leélni mellette. Ami azért vad kijelentés egy hónap után, tudom. De szerintem ezt az ember érzi. Azért ezt vele is megbeszéltük, hogy ez nagyon ritka, és nagyon szeretnénk rá vigyázni. Azért neki neki hosszú kapcsolatai voltak, de azt mondta, még sosem érzett így. És igazából én sem. Ami szerintem szuper :) Annyira különleges! Szombaton is szinte csak egymással beszélgettünk és foglalkoztunk, de igazából nem tehetünk róla. Mindig ő az első, akihez fordulok, ő pedig percenként odajön megölelni vagy megcsókolni, mert ő ilyen :) Olyan, mint én. Ha valakit szeret, akkor azt megfojtja a szeretetével - jó értelemben, persze. Nem az van, hogy féltékenykedik, hanem eláraszt azzal a tömény imádatával, amitől a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Tényleg ő az igazi. Érzem!

És egyébként már megint nem erről akartam beszélni, de... mindig belopja magát a fejembe az én kis hercegem! :D

My kitty cat and my fake friends

Írni akartam valami jó kis bejegyzést, de cserben hagyott az ihletem. Ez a kezdés is... annyira szánalmas. 

A gond igazából az, hogy két dologról tudnék beszélni.

 Az egyik Andris, a szerelmünk, és a csodálatos egymásra találásunknak ecsetelése, de ezt már megtettem, és amúgy sincs kedvem telenyomni a blogomat a nyáladzásommal. Ő úgyis tudja, hogy imádom. Meg hát én is tudom, hogy imádom. Ez nem egy bizonytalan helyzet, amin rágnom kéne magamat, ő csak van, és szebbé teszi a napjaimat, az életemet, úgy mindent. Most ő az egyetlen biztos pont az életemben, és mellette sikeresen lenyugodtam. Úgy érzem, mellette megtaláltam azt, amit kerestem, és mellette tudok maradni jó sokáig. Ő annyira csodálatos hozzám :) A legjobb az egészben, hogy nyugodtan magamat adhatom, mert ő így szeret, ahogy vagyok. Nem szeretné, ha a kedvéért totálisan más emberekkel lógnék, nem akarja, hogy szőke legyek, hogy öltözzek másképp, vagy bármi egyebet. Azért szeret, mert ilyen vagyok. És én is azért szeretem, mert ő ilyen. A kis drágám kitalálta, hogy edzeni fog, mert én annyira jó csaj vagyok (szerinte), és fél, hogy elveszít, és mellettem ő is jó pasi akar lenni. Egyébként semmi baj nincs vele, komolyan. Ő tökéletes. Nem is értem, honnan szedte, hogy én jobb vagyok nála. Ő tiszta, őszinte és a végtelenségig kedves. Én romlott vagyok, szarkasztikus és mindig is megvolt bennem az irányítókészség. Nem kellene szeretnie. Ő túl jó hozzám képest - és mégis ő érzi úgy, hogy mázlista. Ha tudná... várjunk csak, de hisz tudja! Mindent tud rólam. Még a nyári kis kilengésemről is beszéltem neki, hogy mennyire szégyellem magam miatta. És megértett. Úgyhogy... tudnám nem szeretni? :)

Ó, tessék... máris elkezdtem a nyáladzást, annak ellenére, hogy nem akartam. De hát ő annyira jó :)) 

A másik dolog a barátaim, vagyis a hiányuk. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak akkor kellek nekik, ha éppen van valamilyen problémájuk, amit meg kell oldani. Addig tökéletes vagyok, amíg meghallgatom a nyávogásukat, vagy amíg segítek rajtuk, de utána le se szarnak. Hol vannak akkor, amikor magányos vagyok és szükségem lenne rájuk? Hol vannak, amikor hiányzik Andris és szükségem lenne a támogatásukra? Én mindig ott vagyok nekik. Mindenben. De ők? Sehol senki. Egy árva üzenet sem, nem hogy egy találkozó... Szánalmas. Miért nincsenek igazi barátaim? Annyira baromira szükségem lenne rájuk...

No igen.. erről se akartam egyébként beszélni, mert lehangol. Komolyan, tudom hogy gáz, de sírhatnékom van, ha rájuk gondolok, mert annyira hiányoznak. Mindegy... Mára ennyi.  

Tökéletes

Nehéz dolog figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőket. Akármilyen boldog is vagyok, a magányos pillanataimban eszembe jut azoknak az arca, akik miattam szenvednek, és a fájdalmukba egy kicsit belehalok én is. Persze az eszemmel tudom, hogy nem kellene velük törődnöm. Ők gyűlölnek engem, akkor nekem miért kellene rosszul éreznem miattuk? De túl lelkiismeretes vagyok. Túl ostoba. 

Ugyanakkor szeretek bosszút állni is. Hétvégén, amikor megláttam azt a lányt, aki az egész pletykát elindította, nem bírtam megállni gonoszkodás nélkül. Andrisra néztem, és amikor rájött, mit akarok, olyan szenvedélyesen csókolt meg az utca közepén, a lány orra előtt, hogy abba beleremegtek a térdeim. Ez az a csók volt, amit titokban, a szobánk rejtekében szoktam kapni, nem az óvatos, nyilvános csókunk. Ebben tűz lángolt. És ő ezt látta. 

Most mondhatnám, hogy rosszul esett, és hogy rosszul éreztem magam miatta, de nem lenne igaz. Pokolian örültem, amiért az orra alá dörgölhettem a boldogságomat, hogy a fiú, akibe halálosan szerelmes vagyok, ugyanígy szeret engem. Mert ez az igazság. Még sosem éreztem így senki iránt. Ez más, tudjátok? Itt nincsenek játékok és bizonytalanságok. Szeret, és nem fél kimutatni. Úgy mutat be mindenkinek, mintha az angol királynő lennék, mintha nálam nagyobb csodát nem is találhatott volna. Azt hiszi szerencsés, amiért rám talált. Pedig kettőnk közül én vagyok a mázlista. Megtaláltam a fiút, akire eddig vártam. Ő az én hercegem. Én pedig az ő hercegnője vagyok. És ez a mi tündérmesénk. 

Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem kell rosszul éreznem magam. Az ő bajuk, hogy nem képesek elfogadni, hogy minket egymásnak teremtettek. Utálhatnak, sőt, gyűlölhetnek, de ez ettől még nem fog változni. Ő a másik felem. És piszkosul mondhatnak rólam bármi rosszat, mert ő nem hiszi el. Ő ismer. Jobban átlát rajtam, mint azok, akikkel éveket töltöttem együtt. Ő - csakis ő számít igazán. Érte bármit képes lennék feladni. Tényleg bármit. Ez a legtisztább, legártatlanabb szerelem, amit valaha is birtokoltam. Minden közösen töltött percünkért hálás vagyok. 

Úgy érzem minden szenvedést azért kellett átélnem, hogy megkaphassam ezt a csodát. Már majdnem egy hónapja mondhatom magam a barátnőjének, de még mindig nem fogtam fel. Ő az enyém. És én az övé vagyok. Örökké. 

Mindig úgy beszél, mintha ez örökké szólna. A jövő telet tervezi, pedig még az idein sem vagyunk túl. A házunkról álmodozik, pedig még az sem biztos, hogy valaha is lesz olyanunk. Olyan, mint én, mert én is ezekről álmodozom. Az én fejemben is ott van a közös otthonunk álomképe. Annyira szeretném, ha valósággá változna. Annyira vágyom rá. Annyira akarom. Ő a számomra legtökéletesebb ember. Őt nekem teremtették. Ez már biztos. 

Szeptember 28. és az utóhatások

Felesleges lenne húzni a szót, egyszerűen csak leírom, oké? Hiába próbálnám meg körülírni, megfogalmazni, a vége akkor is körülbelül így nézne ki: OMFG EZT NEM HISZEM EL JÉZUSOOOM!

Igen, ennyire jó volt ez a nap. 

Andris szülinapja. :) 

Először a többiekkel Pavilonba mentem, de igazából alig emlékszek valamire, mert folyamatosan azt vártam, mikor indulunk már. Nagy sokára mindenki megitta a maga kis itókáját (én asszem boroztam), indultunk fel a Deltába. Amint felértem a lépcsőn kiszúrtam őt, és amint meglátott, mosolyogni kezdett. Naaagyon megölelgettük egymást, megpuszilgatott, és utána az este hátralévő részében ugyanezt csinálta. De nem csókolt meg. MÉG. Bár így is elég feltűnőek voltunk, mert mindenki minket bámult. Szerintem sokkot kaptak egyébként. De nem érdekelt. Igazából fel sem tűnt. Aztán lehívott cigit venni, és, nem tudom. Álltunk egymás előtt, én felnéztem, és akkor már tudtam, hogy megteszi. Életem legszebb első csókja volt, és ezt nem elfogultságból mondom. A két Dani az ágyban kapott le, Atis pedig egy utca közepén... De ő? Ő kivárt, és istenem ez így volt tökéletes. A szája pontosan illett az enyémre, és pont annyira volt magas, hogy kényelmesen megcsókolhassam. Nagyon jól értett a dolgához. Nem bírtam betelni vele, és folyamatosan mosolyogtam. Istenem, és ő is mosolygott! Az volt a legszebb az egészben, hogy láttam rajta, mennyire boldoggá teszi ez az egész. Folyamatosan azt mondogatta, hogy ez élete legjobb születésnapja. És bár nem hittem neki, csodálatos volt látni a mosolyt az arcán. És amikor az imént azt mondtam, hogy egész este nem engedett el, azt értsd szó szerint. Nem telt el úgy perc, hogy ne ölelt, ne csókolt volna. 

És tudjátok mi a legdurvább? Hogy Danika végig ott ült velünk szemben, és nem szólt egy szót sem. Láttam az arcán, hogy nem esik neki jól, és kicsit sajnáltam is, de istenem, nem bírtam betelni Andrissal. Ő volt minden, amire vágytam, és megkaptam. Az a mi esténk volt. Senki és semmi nem ronthatta el. A búcsúnk is félórásra nyúlt, és LG (legjobb haverja) már meg akarta ölni - meg szerintem engem is. :$ De végül elengedett. Ez volt életem legszebb estéje. 

Másnap pedig érkezett a bomba.

Igazából számíthattam volna rá, miután leálltunk nyilvánosan csókolózni, de azt hittem, azért ennél több idő kell majd ahhoz, hogy kiderüljön. Tündi reggelre már letiltott, nem magyarázkodhattam. Nem is tudtam vele beszélni, szóval csak annyit tudok, amennyit a Tumblr-jéről szedtem. Gyűlöl, és a barátait is ellenem uszította. Olyanokkal van tele az oldala, mint hogy gusztustalan vagyok, ribanc, meg undorító, és hogy én és Andris tűz és víz vagyunk, nem is érti, mit gondoltunk egyáltalán. Ja, és még a súlyomat is elkezdte kritizálni (mármint hogy egy anorexiás csontkollekció vagyok, akivel csak a kutyák játszanak)! Amúgy ez esett a legrosszabbul. Hívjon csak kurvának, akik szeretnek, tudják az igazat. És Tündi is tudja, csak most meg van sértődve és fáj neki. De hogy a súlyomat cseszegesse, amiről nem tehetek? Annyira tudja, hogy engem ez mennyire bánt. Szeretnék picit hízni, nagyon ciciket és formásabb feneket, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Úgyhogy csessze meg! És csesszék meg a barátai is! Letörhetik az összes önbecsülésemet, és a sárba tiporhatnak, de akkor is van valamim, amit nem vehetnek el tőlem. Andris... 

Amikor elmeséltem neki ezt a dolgot, meglepődött, és megmondta, hogy ne aggódjak, nem fogja hagyni, hogy elszakítsanak minket :) Ja, és hogy ha már megharcolt értem, nem fog hagyni elveszni, és hogy bízzak meg benne, és hogy bármit elmondhatok neki. Tényleg ő a legédesebb♥ Úgyhogy most próbálok nem sokat agyalni és csak rá, meg a barátaimra figyelni, akik megmaradtak nekem. Név szerint: Orsi, Dávid, Katica. Klaut nem tudom, hova soroljam, mert vele nem beszélhetek erről az ügyről, de nem utált meg (pedig azt hittem, totál Tündi mellé fog állni). Szerintem hatalmas ribancnak tart ő is, és Tündi mellett jobban ki áll, de mivel nincs rá bizonyítékom... :/ Azt kívánom, bárcsak még a legjobb barátnőm lenne, akire mindig számíthatok. Rémesen hiányzik...

Előzmények, szeptember 21.

 Nem azért jelentkeztem régen, mert lusta voltam írni, hanem mert annyira lefoglalt az életem, hogy egy fikarcnyi időm sem maradt. Azért magamnak szépen jegyzetelgettem hét közben, úgyhogy nagyjából a fejemben van minden fontosabb esemény. Az utolsó bejegyzésem óta A és én minden napot végigbeszélgettünk. De tényleg. Többnyire reggeltől estig nyomtuk a dumát, és közben folyamatosan mosolyogtam. Nem találkoztam még nála édesebb sráccal. 21-én (azaz szombaton) találkoztunk is a városban. Ő egy barátjával volt, én pedig a szokásos baráti körömmel. Eleinte kínosan indult a dolog. Be is paráztam, hogy ez élőben nem működik közöttünk, hogy ez csak egy banális félreértés, de aztán feloldódtunk, és minden ment a maga útján. Egy csodálatos és kényelmes bőrkanapén heverésztünk, whisky-kólát kortyolgattunk, és én közben majdnem elájultam tőle. Annyira hasonlított rám. A nevetése, a horoszkópja, a hobbijai, hogy ő is balkezes. Nem tudtam olyan dolgot mondani, amiben nem volt pontosan ugyanolyan, mint én. És az ölelése... ó, igen. Nem vagyok egy szende naiv kis lányka, szóval nem szokásom zavarba jönni egy öleléstől. Nézzünk szembe a tényekkel, volt már pár srác az életemben. De neki már az ölelésébe is beleremegett a gyomrom, és ilyet már nagyon régóta nem éreztem. 

Aznap este nem csókolt meg, de ez így volt tökéletes. Nem lett volna helyes, ráadásul Danika is belerondított a képbe. Szó szerint elráncigált tőle, mintha csak a csalfa felesége lennék, és rémesen összevesztünk. Rákérdezett, hogy mi van közöttem és Andris között, de nem bírtam mit felelni. Nem is akartam. Egyszerűen nem tartozott rá - már nem. Ezt a jogát elveszítette, amikor elkezdett dróton rángatni. Nem voltam hülye és naiv, nem hagytam, hogy játsszon velem. 

Hajnalban azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy elmentem Danikával beszélgetni, de amint hazaértem, megláttam, hogy írt. Az üzenet lényege az volt, hogy mennyire jó volt találkozni, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem kísért haza, és hogy Dániel belerondított az esténkbe. És akkor, amikor ezt az üzenetet olvastam, rájöttem, hogy EZ AZ. Tudod, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor rájön, hogy ez az, amit keresett, amire várt, de eddig nem kaphatta meg. Mert hiába szerettem Atist, és hiába szeretett ő is, nem illettünk össze. Ő kalandor volt, szeretett  lányokkal flörtölni, én pedig biztonságra vágytam. Danival se működött rendesen, mert bár őt én a szívem összes szeretetével szerettem, ő fele ennyire sem volt belém szerelmes. Danikát kár is megemlíteni, ő csak egy katasztrófa volt Dani után. De ez? Ez más. Ez felszabadító, ez olyan... természetes. Mintha minden szörnyűség azért történt volna, hogy utána megkaphassak egy ilyen csodát. Ekkor már éreztem, de még nem mondhattam el senkinek. De utána... nos, nézz bele a következő bejegyzésbe!

Következett a szeptember 28-a, életem legszebb napja.

Az előző bejegyzésem után szinte azonnal robbant a bomba - persze ez még nem az az igazi nagy vihar, amit én megjósoltam, de a mostani szombatomat simán nevezhetnénk egy hadüzenetnek. 

De kezdjük az elején - mert azért úgy a logikus. A pénteket nem szeretném különösebben részletezni, mert túl csúnya és túl unalmas volt ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe. Hajnali fél háromig, legalábbis. Már épp hazafelé indultunk, amikor úgy döntöttem, megnézem az időt, és akkor megláttam a nem fogadott hívást. Természetesen Danika volt az, ki más. Én pedig annak ellenére, hogy nem akartam visszahívni, mire észbe kaptam, már tárcsáztam is a számát. Részeg volt. Istenem, sosem hallottam még ennyire részegnek! De persze amint megkérdezte hol vagyok, mert értem jön, megmondtam neki. Nem bírtam nemet mondani neki. Képtelen voltam rá. De az elvárásaim persze megint túl nagyok voltak. Nem csókolt meg köszönésnél, csak állt némán. Elindultunk, és annak ellenére, hogy nekem jött, hatalmasat borultam, és mindenem fájt, nem csókolt meg. Az ölébe vont, hajtogatta, mennyire sajnálja, de nem kaptam csókot. És ez fájt. Jobban, mint az égő tenyerem, és a széthorzsolt térdem. Nem részletezném tovább, mert az egész este ilyen keserédesen telt. A kezeink összekulcsolva, a keze a combomon, a nevetése, a teste az ágyamban, aztán a sokk. Ő hazamegy. Semmi köszönés. Semmi magyarázat. És amikor megkérdeztem, "Miért hívtál fel egyáltalán?"

A válasz: "Nem akarok erről beszélni. Se ma, se holnap, se semmikor. Jobb ez így! Szia." 

Dani ekkor elhajtott, én pedig bezártam előtte a szívemet. Örökre. 

A szombaton ezért természetesen rémesen indult, és úgy is folytatódott. Ráadásul rémesen beteg voltam, és a rám nyomuló idiótákat is egyedül kellett leráznom. Az este fele körül azonban csoda történt. Megjelent A (még nem beszéltem róla szerintem, és az inkognitó miatt nem is fogom leírni a nevét egyelőre, jobb ez így). Be kell vallanom rémes barátnő létemre, hogy amióta egyszer egy jót beszélgettem vele, miközben Danika mással volt valahol máshol, egy kicsit bejött nekem. Persze utána egy szót sem beszélgettünk, mert én Danit kergettem folyamatosan, ő pedig ki tudja, mit csinált. De most odajött köszönni, és valamiért leült mellém. Én pedig majdnem elájultam. :) Utána nem igazán tudom, mi történt. Úgy értem, nem tudom, mikor keveredtünk ki az erkélyre, hogy hogyan kerültem az asztal tetejére, hogy miért tettem fel a lábamat az erkély tetejére, és hogy ő miért ölelt meg néha. Nem mászott rám feltűnően, csak beszélgettünk. A legvadabb dolog, amit mondott, hogy feleségül fog venni. Én pedig, bár nem mondtam igen, nem is ellenkeztem túl hevesen. Ó, igen, ő bármikor feleségül vehet, ha kell, holnap költözök hozzá Pestre. Úgyis azt mondta, hogy kétszemélyes az ágya ;) 

Oké, leálltam! Térjünk vissza a tárgyra. 

Jól éreztem magam vele, és elég helyes is. Sőt, egy isten! (Nyugalom, Petra. Nyugalom.) Szóval szívesen töltöttem vele az estémet. 

És amikor másnap rám írt! És harmadnap! És ma is! Elolvadtam tőle :) Na jó, most befejezem, mert nem tudok többet laikus szemmel írni róla. Ha lehűtöttem magam egy vödör jéghideg vízben, majd jelentkezem!

Pehely

 Pehelykönnyűnek érzem magam. Ez nem a szokásos "sodródom az árral" érzés - ez most más. Több. Érzem, hogy valami hatalmas változás közeledik. Az előszele már réges rég elért, de az igazi vihar még várat magára. Érzem a levegőben repkedő szikrákat, az elfojtott indulatokat, az eltitkolt érzéseket. Tudom, hogy egyszer forró lavinaként végig fog söpörni az életemen, csak azt nem tudom, melyik lesz az a nap? Holnap? Holnapután? Egy hónap múlva? 

Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám valahogy a közeledő hurrikánt - szeretnék elég erős és bátor lenni ahhoz, hogy minden emberhez egyesével odamenjek, akinek köze van a ránk váró katasztrófához, és elbeszélgessek velük. Elmondanám Daninak, hogy sajnálom, amiért olyan csúnyán váltunk el a szakításunk után, de rémesen fájt, és képtelen voltam másképp kezelni. Elmondanám Lokinak, hogy ha tudtam volna, mit érez, talán sosem teszem meg azt, amit az East Festen - hogyha szólt volna, talán most mellette lennék. Elmondanám Danikának, hogy minden ellenkezésem ellenére megszerettem, és a szívemhez nőtt. Ez a legfontosabb. Annyira félek kimondani, pedig lehet, mindent helyrehozna. Vagy mindent elrontana. Elmondanám az összes közös barátunknak, hogy sajnálom! Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, aki miattam szenved. De nem csak én tehettem róla. 

Sosem kértem, hogy bárki is belém szeressen. Nem kértem, hogy a barátságuk tönkremenjen - talán nekem fáj a legjobban, hogy ők már nem az a tökéletes trió, akiknek megismertem őket. Életem legszebb estéi voltak, amiket mi négyesben együtt töltöttünk. Sosem fogom elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor belejtettem a Deltába ezzel a három csodálatos fiúval, és minden szem ránk tapadt. Istenemre esküszöm, hogyha megtehetném, visszamennék. Legalább egy napra. Ismét meg akarom ölelni Danit anélkül, hogy fájna. Szeretnék úgy vigyorogni Lokira, hogy ne szakadjon bele a szíve. És szeretnék úgy ránézni Danikára, hogy ne a kételyeket érezzem. 

Igen, mindenemet feladnám, ha visszamehetnék. Akkor, abban az időben boldog voltam - tökéletesen boldog. Mindenem megvolt, amire egy lány vágyhatott - egy csodálatos fiúkból álló baráti társaság, ami csakis az övé volt. Én pedig elveszítettem, és így, visszagondolva talán csak az én fejemben voltunk mi ilyen tökéletesek. Talán ők már akkor is tudták, hogy később ez lesz, és csak én voltam ilyen naiv. 

De hát kérdezem én, ki sejthette volna, hogy a volt barátom két legjobb barátja belém fog szeretni? Úristen. Nem hiszem el, hogy ezt le mertem írni... 

Ez annyira félelmetes. És, nos... önbizalom növelő is. De legfőképpen fájdalmas. És szomorú. Ó, istenem, annyira hiányoztok, srácok!

Zagyva

Több, mint egy hónap eltelt, és nem hogy megoldódtak volna a problémáim, még több keletkezett. Azt se tudom, hol kellene kezdenem. Tényleg nem. 

Danikával semmi nem változott - ja, de. Még bonyolultabb lett. Már én sem tudom, mit érzek. Eleinte minden áron vele akartam lenni, és ez még most is bennem van, de közben már kezd elegem lenni. Nem nekem való ez a huzavona. Lassan már két hónapja játsszuk ezt. Néha nem is beszélünk, utána pedig üzenetekkel áraszt el, engem keres minden percben, áthív magukhoz, pedig ezt még Tomika is elismerte, hogy szokatlan tőle. Egyik percben úgy érzem, végre mellettem képes elfelejteni azt a hülye csajt, máskor viszont azt gondolom, hogy csak egy pótlék vagyok. Kezdek beleőrülni ebbe a játékba. 

Közben Lokyról is kiderültek dolgok. És Nagygyőrről. És Morvairól. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mikor történt mindez? Az elmúlt két hónapban nem láttam mást az én kis szívszerelmemen kívül - akárhányszor döntöttem el, hogy befejezem a játszadozást, mindig visszarántott. A fentebb említett fiúk nem látják? Nem veszik észre, hogy teljesen bekebelezett? Teljesen birtokolni akar - legalábbis úgy viselkedik, és ez az, amiért még jobban össze vagyok zavarodva. Ha annyira akar engem, hogy nem képes más fiút elviselni a közelemben, akkor miért nem lép már? Miért nem kér meg, hogy legyek az övé? Csakis az övé? Mi ez az egész? 

És nekem mikor lesz elegem? Mikor veszem már rá magam végre, hogy döntés elé állítsam? Bernáthtal anno 3 hétig bírtam, de ez már két hónapja így megy... és akárhányszor ott van előttem az esély, elszalasztom, mert csak a pillanatnyi tökéletes, euforikus boldogságra tudok gondolni. De egyszer elegem lesz. Nem, már most elegem van. A kérdés már csak az, hogy mikorra szedek össze annyi bátorságot, hogy ráhagyjam a döntést. Ha nem akar majd engem, abba beleszakad a szívem, de el kell majd fogadnom. 

Ó, és itt is a válasz. Ezért nem cselekszem. Mert nem vagyok biztos benne, hogy akarna. De... jobb tudni a rosszat, mint hinni a hazugságban, nem igaz?

Ez a spirál melyik része?

Hát, ez a nap is eljött. Elkezdődött a szabadságom utolsó hónapja. Egy hónap múlva már nagy és félelmetes tizenkettedikes leszek (bár sajnos még nem fogok végezni, mert én ötéves suliba járok). Nem tudom, mit kellene ez iránt éreznem, de most nem is erről akartam írni. Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki itt. 

Lényeg a lényeg, hogy már majdnem eltelt egy hét a kényszeres egyedüllétemből. Sajnos nem igazán tudunk sokat beszélgetni, mert amikor ő ráér, én már a barátaimmal vagyok, napközben meg ő dolgozik, és azért nem tudunk beszélni. Csak órákkal később tud visszaírni, meg ilyenek. Elég rossz, de kibírom! :) Meglepő, de tényleg nem törtem össze tőle, azt hittem nehezebben fogom bírni. Persze lehet azért megy ilyen könnyen, mert tudom, hogy melózik és nem jókedvéből van ott (jó, persze szórakozni is fog, de na, megérdemli). Vagy csak azért, mert igazából nem is vagyunk együtt, bármennyire is úgy tűnt néha. Jó, ez így egy kicsit lehet, hogy bonyolultnak tűnik, de én tényleg nem tudom, hogy ez most közöttünk mi. Barátság extrákkal? Párszori alkalom? Vagy a járás határán állunk? Jesszus. Ez nagyon stresszes. 

A másik téma, hogy ma beszélgettem egy kicsit a volt pasimmal. Jó, nem volt nagy beszélgetés, mert csak egy olyan játékról beszélgettünk, amire ő szoktatott rá, de ő írt rám, és ő kezdett el tanácsokat adni, ami egyébként marhára jól esett! :) Nem tértünk át személyes kérdésekre, mert én nem akartam, ő meg nem kérdezett. Beszéltünk vagy öt percet, de már ez is haladás ahhoz képest, hogy eleinte még köszönni sem volt hajlandó. (Megjegyzem, ha megtudja, hogy a legjobb barátjával kavarok, valószínűleg megint nem fog velem szóba állni, de ez már legyen a jövő problémája.)

Itthon sincs minden rendben. Anyáékkal folyamatosan veszekszünk, szerintem egymással sincsenek kibékülve, ráadásul még a hazudós kishúgom is folyton bekavar nekem. Ezért nem is igazán töltök itthon sok időt. Napközben itthon vagyok, de a szobámban edzek, filmet nézek vagy kockulok, este meg a városban lógok a barátaimmal. Egyébként olyankor hiányzik a leginkább. Tudjátok, amikor valami eszméletlen sztori jut az eszembe, és tudom, hogy nevetne rajta, odafordulok... de nem ül ott mellettem. Vagy amikor elkezdenek mellettem smárolni, akkor eszembe jut, hogy istenem, mi ezt mennyiszer jobban csináltuk! Vagy amikor Orsi bejelentette, hogy megint jár valakivel. Ekkor rádöbbentem, hogy basszus, most én vagyok az egyetlen, aki szingli. (Megjegyzés: eddig soha, soha nem volt olyan, hogy nekem ne legyen valakim. 16 éves korom óta mindig van barátom, kivéve azt az átmeneti egy-két hetet, amikor nincs.) Most majdnem kereken egy hónapja nincs barátom, ami nem lenne baj, ha közben nem áhítoznék őutána. Mármint Danika után. Jesszus! Azt kívánom, bárcsak lett volna bátorságom megkérdezni, mi van közöttünk, míg el nem ment! De most már késő, és még majdnem két hét, mire hazajön. Jó, persze ennek is van jó és rossz oldala. A rossz mindenképpen az, hogy alig tudunk beszélni, nem tudunk találkozni, és... oké, hiányzik. Az viszont jó benne, hogy ez alatt a két hét alatt helyre tehetem a fejemet. Végre rájöhetek, hogy pontosan mit érzek még Dániel iránt, és hogy Danika iránt ez most csak egy fellángolás, vagy annál sokkal több. Igen, ezt fogom csinálni. Ezt a két hetet magamra szánom, és edzek, hogy szép legyek, ismét elkezdek nyújtani, hogy megint járhassak táncolni, Trissel megcsináljuk a hajamat, és amikor hajazunk, megkérdezem tőle, mikor jön haza a tetoválójuk Angliából. Király leszek. Szuper. Neki pedig le fog esni az álla, ha akarja, ha nem! :D

Fejlemények

Helló ismét! 

Tegnap három olyan fontos dolog is történt velem, ami rendesen megváltoztatta az életemet, de először is kezdjük ott, ahol az előző bejegyzésben abbahagytam. Július 26, péntek. Nagyon jó este volt, mindennel együtt véve bármikor visszamennék, bár nagyon sokat bénáztunk, de szerencsére végig nevettük meg beszélgettük és nem tudom, ez így elég jó volt. Szokatlan, de jó. Szombaton nem sokat beszéltünk, mert már készülődött a Szigetre, én meg este mentem fel a városba. Egyébként kiültünk páran a pavilonhoz, majd a Dióba keveredtünk, és... és ott találkoztam az unokatesójáékkal. Igazából nem beszélgettem velük túl sokat, de az egyik, Kitti leanettezett, és ekkor egy kicsit elhülyéskedtem velük. Aztán megérkezett Danika is, mert miért ne? Nem is tudtam, hogy jön fel, de elmesélte, hogy exem és Loky felrángatták, szóval... Alig beszélgettünk, inkább az unokatesójáék szórakoztattak. Furcsa volt, mert folyton arra utalgattak, hogy tesztelniük kell, hogy beillek-e a családba. Na, ekkor volt az, hogy Danikával mindketten összenéztünk és elvörösödtünk, de egyikünk sem reagált, mert most erre mi a fenét lehet mondani? Nem vagyunk együtt. Akármilyen rossz is ez, nem járunk. (Annak ellenére, hogy a pénteki dolgok után szájrapuszival köszönt el.) Ezt bizonyítja az is, hogy amikor most lelépett, kaptam az arcomra két puszit. Az unokatesói amúgy kiakadtak és elkezdték nekem mondogatni, hogy félős, meg hogy egy seggfej. Vicces volt egyébként! :D De megnyugtattam őket, hogy nem seggfej, mert izé, nem vagyunk együtt. Aztán Kitti, aki leanettezett elkezdett arról faggatni, hogy nem szar-e, hogy Danika Dániel exe... különös, hogy erről milyen jól el tudtunk beszélgetni. Jól esett, hogy valakinek eszébe jutott, ez nekem mennyire szar érzés :) 

Aztán jött a vasárnap. Eleinte szarul indult, mert Klauval óriásit veszekedtünk az East Festes dolgok miatt, de aztán délután minden jobbra fordult. A tegnapi elbaltázott dolgok után Danikával végre megint úgy beszélgettünk, mint előtte, de sajnos hatkor indult Pestre. Addig igaz végig beszélgettünk, meg zenéket mutogatott, de a hat óra hamar eljött, és végül elment. :( Eközben Klauval végre kimondtuk az igazi problémáinkat, és rájöttünk, hogy mind a ketten elcsesztük, de nem szabad, hogy ez a barátságunk útjába álljon. Úgyhogy kibékültünk! :D Orsival meg szerencsére nagyon közel kerültünk egymáshoz. Neki mindent elmondhatok, mert nem ítél el, nem pletykál, és megérti a problémáimat (azaz, hogy folyton pasigondjaim vannak). Valszeg ez azért alakult így, mert neki meg folyton háreme van, vagyis több pasival ismerkedik. Én meg egyik kapcsolatból esek a másikba, még ha nem is akarom. Most komolyan, én nagyon boldog szingli lettem volna, ha Danika nem jelenik meg! Vagyis... oké, ha nem jelenik meg, valszeg még mindig depressziós lennék, úgyhogy... nincs mentség, folyamatosan pasik vesznek körül. 

A harmadik jó dolog, hogy ma megyek megcsináltatni a hajam! (Ja, ez már a negyedik. Upsz.) Végül nem Atishoz (kettes számú ex), hanem a legjobb barátnőjéhez, Trishez. Elvileg élénk vörös lesz, egy fehér tinccsel, de sajnos a tincset nem tudjuk most megcsinálni, csak kiszőkíteni, mert leégne a hajam. Majd hamvasítóznom kell, meg ilyenek, de nem érdekel, megéri, ha egy ideig szarul fog kinézni, csakhogy utána megint állat legyen! :D 

Mint láthatjátok, ismét pörög az életem. Megpróbálom ezt a két hetet kihasználni úgy, hogy a barátaimmal leszek, megújulok és jól érzem magam. Ráfekszek az angolra, felkeresem a tetkósomat, eljárok futni, és bulizok megállás nélkül. Igen! Mire hazaér, rám se fog ismerni ;) Remélem leesik az álla. Remélem utána már változik valami! :D 

Névfétis

A július volt számomra az év eddigi legbizarrabb hónapja. Először, a srác, akiről azt hittem életem szerelme és majd egyszer feleségül vesz, kidobott. Nem, nem szakított. Az egyik pillanatban azt mondta, hogy szeret és azt tervezgettük, mit vegyünk egymásnak a féléves évfordulónkra, erre másnap a legaljasabb, legmocskosabb módon kidobott a picsába, és még engem állított be rosszként. Gondolhatjátok, hogy telt az utána következő két hetem... Igen, meg akartam halni. Inkább nem részletezném, milyen undorító módon kivoltam, mert már csak visszagondolni is fájdalmas. De aztán következett a július 18-a. Az East Fest első napja, ahol minden megváltozott. 

Nem tudom miért, vagy hogyan, de összetalálkoztam az egyik legjobb barátjával, akit ugyanúgy hívtak, mint őt, és órahosszákat beszélgettünk. Arra eszméltem, hogy hajnali négy óra van. Aztán ezt megismételtük  másodnap és harmadnap is, egyetlen csók vagy bármi nélkül. Oké, az igaz, hogy kétszer is együtt aludtunk, de tényleg nem történt több annál, mint hogy egymást ölelve aludtunk. Azt hittem ezzel vége is lesz az egésznek, mert tudjátok: az exem legjobb barátja mindig tabu. Nos, már meg sem lepődök, hogy ezt is megszegtem. Ezután nem találkoztunk pár napig, viszont minden napot végigbeszélgettünk, és marha jó volt. Aztán most kedden valahol ott lyukadtunk ki, hogy eljön hozzám sütizni. Ez is remek volt, de még mindig nem tett semmit! A fenébe is, gondoltam akkor. Miért csinálja ezt, ha nem akar semmit? Miért ír rám folyamatosan és keresi a társaságomat? Miért biciklizik le hozzám az éjszaka közepén? Szerdán megkaptam rá a válaszaimat.

Kint voltam egész nap a Peresen, de estére azt terveztük, hogy felmegyünk bulizni. Hívtam őt is, és jött. Elüldögéltünk a többiekkel a sétálón, de egyikünk se akart inni, mert nem. Aztán átmentünk a dióba, és Danika azzal kezdte, hogy vett nekem egy portó rumot (két éve nem ittam). Megköszöntem és megittam, remélve, hogy befejezte a jótékonykodást, de nem. Az elsőt követte egy második és egy harmadik, majd mikor megjelentek az unokatesói, egy negyediket is lenyomott a torkomon.

Nos, ezek után nem sokra emlékszek, csak hogy már a házunk előtt ácsorgunk legalább egy órát. Aztán mondtam, hogy aludhat nálunk, és be is jött. Lefeküdtünk az ágyba, átkarolt, ahogy a sátorban is, de nem történt semmi. Aztán rákérdezett, hogy szerintem nem furcsa-e, hogy már harmadjára alszunk együtt, de még nem volt semmi. Erre hümmögtem valamit, ő pedig azt mondta, hogy úúúúgy megcsókolna. Átfordultam a másik oldalamra, vele szemben, ránéztem, és akkor... és akkor felém ugrott, hihetetlen sebességgel és megcsókolt. Sose csókoltak meg még így. Vad volt, mégis hihetetlenül aranyos. Már attól megőrültem, ahogy az izmos hasa hozzám feszült. 

Egyébként nem feküdtünk le, de ez volt életem legeslegjobb csókolózása. Amilyen aranyosnak, lovagiasnak és cukinak tűnik, akkora vadállat is az ágyban. Egyik pasim sem csókolt így. Sem a nagymenő Atis, sem a laza imádnivaló Dani. De ez a kiskölyök, akiről sosem hittem volna... ó, ő nagyon is értette a dolgát. 

És ma nálam alszik... és filmezni fogunk... és mindjárt ideér... 

Istenkém, segíts!!!

Ja, és a lényeget nem is említettem... vasárnap két és fél hétre elutazik dolgozni a Szigetre.. ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk... és úristen. FÉLEK!

Nyár ON és bizarr álmok

Helló mindenki! 

Már megint rengeteg minden történt velem, nagyrészt szerencsére csak jó dolgok. :) De kezdjük az elején.

Múltkor valahol ott tartottunk, hogy érettségi előtt állok. Nos, azon túlestem. Bár szerintem senkinek nem volt olyan kalandos szóbelije, mint nekem...:) Először is úgy volt, hogy fél12kor kerülök sorra, de már 11re oda kellett mennem. Én ideges és jó diákként már háromnegyed körül ott voltam. Szépen masíroztam is befele a folyosón, amikor kilépett az ajtón osztálytársam, elkapta a karomat és az ajtó felé kezdett vonszolni, hogy nekem most kell érettségiznem. Mondom aha, negyven perc múlva. Erre közölte, hogy csúszás van, úgyhogy befele, mert én következek! Totális sokkot kaptam. Még fel sem fogtam, hogy érettségizek, amikor túl lettem rajta. Az ötös tételpakkot húztam. A szituációm pofonegyszerű volt, szobarendelés. Két tétel közül választhattam: szabadidő vagy étkezés. Én hülye nem néztem át a szabadidőt, mert hát az túl könnyű, úgyse azt húzom. Nos, azt húztam. És mivel nem tudtam belőle kb semmit, mondhattam a kajásat, ami ezerszer nehezebb. De még így is csak két pontot veszítettem, úgyhogy összesítésben 90%os lett az érettségim :D 

Ebből nyilván egyértelmű, hogy számomra most kezdődött a nyár. Nem mintha bármi érdekeset csináltam volna eddig. Találkozgatok a barátaimmal, a legtöbb estét Danival töltöm, napközben olvasok, Supernaturalt nézek, vagy LoL-ozok (ne kérdezze senki, hogy vett rá Dani, én sem értem). Ja, és írok. Azt mindig csinálom, akár van rá időm, akár nincs. Annyira a lételememmé vált, hogy néha arra ébredek, hogy írni akarok. Fura dolgok ezek. De nem annyira, mint az álmaim.

FIGYELEM! 18-as tartalom következik!

Ma arra keltem, hogy úristen, valaki lőjön le! A ritka egyedül töltött éjszakáim egyike volt ez, de jobb is, hogy Dani nem volt itt, ki tudja miket beszéltem álmomban. A régi házunkban voltam, és valamiért kimentem a régi hátsó kamránkban, amiből a padlás és a pince nyílt. Itt tartottuk a régi kacatjainkat, meg a nem fontos dolgokat. Na, az álmomban ez a helység két ágyból állt, amiben két vérfarkas várt rám! Nem viccelek. A kutyáink kint ugattak, mint az őrület, de nem bírtam bejönni. Az egyik farkasember elkapott és az ágyra dobott, és azt mondta, én leszek az anyja a következő vérfarkasnemzedéknek, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Közben a másik a lépcsőről figyelt minket. Értitek, már totál levetkőztetett, meg minden, én meg meg se tudtam mozdulni, mert hahó, vérfarkas! Azok nagyon erősek. Mármint állítólag. És hát, értitek... Na, valahol itt ébredtem fel. Még ha visszagondolok rá, most is tiszta vörös a fejem. Hogy tudtam ekkora baromságot álmodni? Vérfarkasok? Szex? SZEX VÉRFARKASOKKAL? Mi a fene ütött belém?

Közel a cél

Sikeres nyelvvizsga (tökéletes 76%!!!!), félig kész érettségi, nyári szünet, remek barátok, remények, semmittevés, egy szuper barát (mégha néha legszívesebben megütném, akkor is), és... boldogság.  Ez a jelen helyzet. 

Tanulnom kellene a szóbelimre, de a húsz tételből három kész sincs, és egyet se tudok. Egy hét múlva lesz a vizsgám, és... FÉLEK. Jó, igazából az én hibám, hogy még nem készültem, mert folyton Danival lógok, vagy a barátaimmal, vagy az ő barátaival, és hétvégén volt húgom ballagása is (őrült családi banzáj, a világ legfinomabb marhapörköltje, mama puncsszelete meg gesztenyetekercse, meg pogija, és anya sajtos rúdja, és sok-sok-sok pia). Így se időm, se kedvem nem volt a füzetem felett görnyedni. 

27-én mindennek vége, 28-án átveszem a bizimet, és helló nyár, indulhat az őrültködés! :D Már alig várom... 

Évvégi

Egy nap. Hú, azt hittem, sose jutok el idáig. Holnap kiderül, hogy sikerült-e a középfokú nyelvvizsgám. Már most nagyon izgulok, ha rágondolok, remeg a gyomrom, és legszívesebben sikítozva kimenekülnék a világból. Rettegek, hogy nem sikerült. Nem akarok csalódást okozni anyáéknak. Nem akarok csalódni magamban. Az volt a tervem, hogy ez most sikerül, hogy tovább léphessek a következő célomra. Az nem lehet, hogy nem sikerült. Sikerülnie kellett!

Egyébként ma volt az első nyári szüneti napom, és... nem csináltam semmit. A meló, amire mentem volna, nem jött össze, mert megszűnt az a tábor. Az érettségi tételekhez semmi kedvem nem volt. A pasim életkedvtelen és melózott. A barátaim suliban, nekik még péntekig menni kell. És én? Csak lődörögtem, olvastam Julia Bell Súlyos című könyvét, és szörnyülködtem. A csaj anyját meg tudnám tépni... Komolyan, pedig ritkán mondok ilyet. Arra kényszeríteni a 14 éves, teljesen átlagos testalkatú lányodat, hogy diétázzon és fogyózzon? Nem normális. Annyira sajnálom benne Carment (a lányt). Rémes családja van. Az anyja elviszi az egyetlen embertől, aki törődik vele, a nevelőapjától, a nagyszülei flúgosak, az anyja meg egy diétázó csontkollekció. Szörnyű... nagyon tanulságos könyv, bár még csak a felénél járok. 

Szóval ennyi. 

A mai napom egy nagy nulla. Hagyjuk is inkább...

Néha

Néha elfelejtem, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Ilyenkor a gondolataim teljesen megőrülnek és elkezdenek mindenféle buta kétely körül keringeni. A félelmeim egyre valóságosabbá válnak, a testem kezdi elhinni, hogy ez a valóság, én pedig összetörök. 

Néha elég lenne egy kósza csók, egy futó érintés, és megnyugodnék. Felnevetnék, magamhoz húznám, és megköszönném, hogy van nekem. 

Néha ha lehetnék őszinte, semmi gondom nem lenne. Kimondanám, ami nyomja a szívemet, és valaki - bárki! - meghallgatna, ítélkezés nélkül. 

Néha jó lenne, ha nem kezelnének gyerekként, máskor viszont szeretnék még az lenni. 

Néha nem tudom, mit szeretnék elérni az életben, de ha tudom, ne állítsatok meg. 

Néha szeretnék nevetni.

Néha szeretnék szeretni.

Néha egyszerűen csak szeretnék boldog lenni.

Démonok

Hevesen dobogó szív. Kételyek. Paranoia.
-Olyan, mintha megőrültem volna.
Rossz álmok. Kialvatlanság. Örökös félelem.
-Mi történik velem?
Csukott szem. Nehéz légzés. Adrenalin.
-Miért nem tudok felejteni?
Lyuk a mellkas helyén. Remegés. Könnyek.
-Miért kellett megtudnom?
Sötétség. Üresség. Rémálmok nyitott szemmel.
-Vajon lehetne még ennél is rosszabb?
Forróság. Jéghideg merevség. Érzelemmentesség.
-Mondd, lesz ez valaha jobb?
Hazugság. Álnokság. Nevető halál.
-Kérlek, ne hagyj egyedül a démonjaimmal!
Hazug mosoly. Hazug ölelés. Hazug szeretet.
-Ezek a démonok miattad élnek!

I love you

A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.

Szeretlek! Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

Még mindig nem tudom elhinni, hogy kimondtad ezt a szót. Beleborzongok abba, ahogy kiejted, ahogy az ajkaid megformálják, és egyszerűen már csak a ténybe is, hogy szeretsz. Hogy minden hibám ellenére engem akarsz, hogy annak ellenére, mennyi rosszat és keserves dolgot mondasz, ebben az egyben azért biztos vagy.

Mert igen, érzem az igazságot a szavaid mögött. Mindig is meg volt a képességem arra, hogy a fejedbe lássak, és tudom, hogy minden szavad igaz. A legtöbb ugyan fáj, de amikor kimondod, hogy szeretsz, amikor azzal a furcsa, meglepett mosolyoddal rám mosolyogsz tudom, hogy jöhet bármi, lehet bármilyen rossz és bizonytalan a jövő, ki fogsz tartani mellettem. Mert szeretjük egymást.

Céltudatos

Életemben először tudtam mit és kit akarok. Ki vannak tűzve a céljaim, amelyek már csak egy karnyújtásnyira vannak tőlem, és többé-kevésbé biztos vagyok abban, hogy el is tudom őket érni. De mindezek csak a közeli jövő céljai; a távoli jövőm még mindig homályos, ami jól is van így. Szeretem a titokzatosságot, a meglepetéseket, a spontán döntéseket. Ez vagyok én. 

Szóval pénteken német érettségizek, huszonötödikén pedig nyelvvizsgázok. Bevallom, kicsit félek - sőt, rettegek -, de ez úgy gondolom, természetes. Ki ne félne? Elvégre a jövőmről van most szó. 

A másik nagy tervem, hogy ideje megcsináltatnom a tetoválásomat, de még nem tudom, hogy vegyem rá anyáékat. Fél éve megígérték, de azóta rengeteg minden történt, és egy kicsit elfelejtkeztem róla. Itt az ideje ismét felvenni a napirendembe. 

A harmadik a jogosítvány, amit miután hazajöttem Angliából (igen, másfél hétre kiutazok októberben!), akkor szeretnék elkezdeni. 

A negyedik a nyári meló, meg az angoltanulás. Mindkettő roppant fontos lenne, egyrészt mert Amerikába vagy Angliába készülök egyetemre menni, és ehhez pénz meg angoltudás szükséges. 

Mindezek mellett szeretnék többet foglalkozni a barátaimmal, a szerelmemmel, és még a családommal is. Szeretném kiélvezni ezt a két évet, amit még Magyarországon tervezek tölteni. És annak a gondolata, hogy elmegyek, kettős érzésekkel tölt el. Egyrészt örülök, mert végre megvalósíthatom az álmaimat, másrészt viszont itt kell hagynom mindenkit, akit szeretek. Hogy fogok élni anya, apa, de még a húgom nélkül is? Kivel ülök be majd hétköznaponta sörözgetni, ha nem Dáviddal? Ha felmegyek bulizni, ki fog velem szembejönni Loky, Danika, Gergő, Kelly és a többi harminc ember helyett, akiket kedvelek és szeretek? Kikkel kertipartizok? Kinek a lelkét pátyolgatom? Kinek panaszkodok? Ki lesz velem? 

Félek. Annyi mindentől félek, de meg kell tennem. Ezt akarom. Nem maradhatok itt, ennél én többre vagyok hivatott. De ha mégse jönne össze... nos, akkor se törnék össze. Én nem Klau vagyok. Én nem tudnék mindent itthagyni fájdalom nélkül. Nekem itt is remek életem van, de tudom, kint jobb lenne. 

De hogyan élhetnék ott boldogan, ha közben itthon kell hagynom a szívem felét?

Best friends forever...(L)

Hiányzik a nevetésed. Hiányzik az a hangos hahotázás, amivel minden ócska viccemet megilletted. Hiányzik az ölelésed, az a lelkesség, amivel mindig a nyakamba ugrottál, amikor találkoztunk. Ismét el akarom mondani neked a titkaimat, azt a sok félelmet, ami a szívemet nyomja. Azt akarom, hogy megint itt legyél velem, hogy ismét egészséges legyél és ne kelljen attól félnem, hogy elveszítelek. 

Már kezdek beleőrülni a kételyekbe, a fájdalomba, és nem tudom, mit kellene mondanom, hogy megnyugtassalak, nem lesz baj. Rémes legjobb barát vagyok - nem ismerem azokat a szavakat, amiket ilyenkor mondani kell. Nem jutnak eszembe, mert csakis arra tudok gondolni, hogy ez nem lehet igazság. Hogy ez nem történhet meg egy ilyen szeretetre méltó, őrült és bájos lánnyal, hogy nem vehetnek el tőlem. 

Annyira hihetetlenül szeretlek, hogy erre nem léteznek szavak, érted? Nélküled az élet... nem is létezik. Nem, nem tudom elképzelni, mit csinálnék nélküled. Ki értene meg? Ki vigyázna rám? Kit hívhatnék fel, ha valami csodálatos újdonságot találnék, vagy ki lenne az, akivel órák hosszat trécselnék ugyanarról a témáról? Tudod senki se léphet a helyedbe, senki sem lehet olyan, mint te. 

Nem hagyhatsz itt, ugye tudod? Az képtelenség, hogy veled történjen bármi is, te ahhoz túl jó vagy. Téged NEM vehetnek el tőlem...:(((

Indulni kéne.

Zsibongás - folyamatosan ez megy az agyamban. Néha olyan jó lenne, ha minden egy picit elcsendesedne, az agyam pedig ismét működésbe lépni és kifundálhatnám, hogy hogyan tovább. 

Most minden annyira egyszerű és idilli, de hogyan tovább? Hogyan kellene ezeket az új, csodálatos dolgokat beleillesztenem a kialakult jövőképembe? Melyik út a járhatóbb most, hogy ennyire felfordult az életem? Merre kéne elindulni, hogy a célba érés biztosabb legyen? Döntések... Döntések.

Még mindig szeretném, ha egyszer kiköltözhetnék L.A.-be, vagy legalább Angliába, de ez még annyira messzinek tűnik, s mégis túl közelinek. Félek, mert a fenébe is, én igazából gyűlölöm Angliát. Na, persze nem azért, mert totál más az egész, az egészről egyedül az időjárás tehet. Én szomjazom a meleg után, egyszerűen képtelen vagyok elviselni az esőt, a hideget, az állandó szelet. Mégis hogy érezhetném magam jól egy folyton nedves és hűvös helyen? De Los Angeles... óó, én drága kis L.A.-m. Ő nekem való. A napsütés, a perzselő hőség, a meztelen felsőtestek és a rövid sortok városa. Ott a helyem. Oda kell mennem. De hogyan? Mikor? És mégis mihez kezdjek ott magammal? Annyira szeretnék kint tanulni. Égek a tudásvágytól, a tudni akarástól, de... de annyira esélytelennek érzem. Pszichológus akarok lenni, de az még mennyi év! Annyit nem várhatok itthon ölbe tett kézzel és az is biztos, hogy nem fogok aláírni semmiféle röghöz kötési szerződést. Már az érettségi után ki kell jutnom ebből a siralomvölgyből. De hogy hagyjak itt mindenkit, akit szeretek? 

That's why I love you...

That's what happens when innocent friends turn serious lovers... 
Nem voltunk az a szokásos, tökéletes szerelmespár, de miért is lettünk volna azok? Mi magunk sem voltunk tökéletesek, külön-külön sem. Rengeteg hibát követtünk el, folyamatosan őrültségeket műveltünk eddig is, most csupán annyi volt a különbség, hogy ezeket együtt tettük meg. Ne aggódj, ez nem baj. Pont hogy inkább ez jelenti az igazi szerelmet, amikor megtalálod a másik feled, aki nem akar megváltoztatni, mert úgy vagy tökéletes számára, ahogy vagy. Nem szeretné, hogy máshogy hord a hajad, és azt sem várja el, hogy hagyd hátra az eddigi életedet miatta. 

Ilyenek vagyunk te és én. 

És egy percét sem dobnám el annak, amink van, mert azért szeretlek, amilyen vagy.

Nem bánom, ha néha összekapunk majd azért, mert egyformán makacsul állunk ki a saját igazunk miatt. Nem fog zavarni, ha néha azt mondod, bolond vagyok mert tudom, hogy igazad van. Csak egy bolond képes téged ekkora hévvel szeretni. Normális ember már rég elmenekült volna ezek előle az érzések elől. Normális ember nem értené meg azokat a furcsa kis hóbortjaidat, amik számomra teljesen természetesek. 

Más ember nem olyan, mint te és én.  

Ezért szeretlek téged ennyire. 

Nem érdekel, hogy mások szerint mennyire hihetetlenül dögös és vonzó vagy. Nem érdekel, hogy mások elájulnak attól, hogy majdnem vered a két métert és hogy épp annyira vagy izmos, amennyire én azt szeretem a fiún. Nem érdekelnek a vakítóan kék szemeid, sem az édes, fekete fürtjeid sem, amik reggelente mindig összevissza göndörödnek a fejeden. Engem TE érdekelsz. A belsőd, a mosolyod, amit olykor-olykor rám vetsz, ha valami igazán kedves dolgot teszek. Azért szeretlek, mert elbűvölsz és hagyod, hogy elbűvöljelek. Mert tudom, hogy te is képtelen vagy ellenállni annak a tűznek, ami minket emészt. Mert tudom, hogy bármikor kiállnál értem, ha arra kerülne a sor - hisz már annyiszor megtetted. Sokáig te voltál az egyetlen, akire számíthattam, az egyetlen, akinek bármit elmesélhettem, nem ítélt el. 

Mégis, ha valaki megkérdezi, miért szeretlek, csak állok némán és nézek ki a fejemből, mert nem tudom, hogyan önthetném szavakba ezeket a mindent felemésztő és elsöprő lángokat. Hogyan magyarázhatnám el egy idegennek, aki nem érzi ezt a vágyat, hogy milyen érzés így szeretni egy embert, akit már évek óta ismerek? Hogyan érthetné meg bárki is, hogy mik vagyunk mi egymásnak, hogy mennyire a lelkitársamra találtam benned? Egyáltalán tudnia kellene ezt bárkinek is? Hisz ez csak ránk tartozik. Rám és rád, a lélek két részére. Ez túl bensőséges egy nyilvános kapcsolathoz, nem igaz? Az emberek úgysem értenék meg. Legyintenének, hogy fiatalság bolondság, ez el fog múlni. 

De mi tudjuk, hogy nem. Ez nem az első fellángolás. Ez hosszú évek alakult ki, érlelődött bennünk, mígnem elég idősek nem lettünk hozzá, hogy el tudjuk fogadni. Ez így volt megírva a nagy könyvben. 

Nekem és neked egymásra kellett találnunk... talán örökre. Talán csak pár hónapra. 

De sosem fogjuk elveszíteni azt, amink volt, és sosem fog elmúlni a szerelmünk egymásra iránt. Ezt biztosra veszem, hiába lesz talán más is az életünkben... Ez felejthetetlen. 

Ez már örökre belénk égett. 

Thanks for everything

A közeledben akartam lenni – a testközeledben. Hallani akartam a hangod alig észrevehető rekedtes árnyalatát és látni akartam szemeid világos, elbűvölő kékjét. Szerettem volna megérinteni az izmos hasadat, érezni akartam a bőröd forró illatát. Fogalmam sem volt, hogy valaha is fogok még ilyet érezni valaki iránt.

Olyan voltál, mint a szélvész – egyszerre bolondítottál meg és nyugtattál le. Melletted önmagam lehettem, ugyanakkor meg is vadulhattam, ha éppen úgy tartotta kedvem. Te voltál a válasz az imáimra, a fiú, aki épp olyan jól ismer, mint én magamat, és mellettem áll mindenben. Sosem hittem volna, hogy éppen te leszel az; álmodni sem mertem arról, hogy egyszer az a zöld szoba egyszer még többet is jelenthet nekem a bulizásnál. Most megtörtént. Az a szoba volt nekem a béke szigete az életem folyamatosan tomboló viharában, s te voltál az, aki ezt lehetővé tette.

Neked köszönhetem, hogy képes vagyok mosolyogni és emelt fővel szembenézni a gyűlölködőkkel. Te vagy az oka, hogy nem török össze a nyomás alatt, és hogy nevetni tudok a rosszindulatú pletykákon. Ha nem lennél már rég elvesztem volna. Képtelen lettem volna meghozni azokat a döntéseket, amik szebbé tették az életemet, ha közben nem fogtad volna a kezemet. Te vagy az én erősségem – és egyben az egyetlen, aki gyengébbé tud tenni.

Mondd, milyen érzés ennyire hatni egy emberre?

D, mint dramatikus érzelmek

Furcsa érzés ennyire boldognak lenni. Úgy értem nem is kellene annak lennem, hisz az életem kész bizonytalanság és káosz - nem mondtuk ki, hogy akkor most mi van velünk -, de úgy érzem, a dolgok pozitívan állnak. Mintha valami kezdene alakulni, változni; bár lehet, hogy csak beképzelem magamnak és a végén pofára fogok esni. Mégsem hiszem ezt. Bízom abban, hogy ami közöttünk van az valós és tényleg sokat számít. Hogy a sors akarta. Bízom ebben, mert nem tehetek mást. Az én szívem már a kezében van, már csak az a kérdés, hogy ő is nekem adja-e a sajátját? Most úgy gondolom, hogy meg fogja tenni. Meg kell tennie, mert az nem lehet, hogy az a sok szép és jó nem jelentett semmit. Muszáj, hogy a sok közös nevetés és összekacsintás érjen valamit. Biztos, hogy a szavai és a csókjai számítanak valamit. Számítaniuk kell! Nem hazudhatott. Miért tette volna? Eddig mindig őszintén beszélt hozzám, miért pont most változott volna ez meg? Rossz dolgokat is mondott, amik rendkívül fájtak, szóval nincs értelme, hogy a többiben hazudjon, igaz? Nem lenne logikus. Szóval marad a reménykedés és a hit. A hit benne és a kapcsolatunkban...

Zombie bitch

 Posztapokaliptikus helyzetek uralkodnak - és most nem a szenvedő alany vagyok, hanem a kirobbantója. Hogyan mesélhetném el, hogyan írhatnám le, hogy mi történt, ha még én magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel? Hogyan önthetném szavakba, hogy a szívem ketté akar hasadni? 

Két fajta dolog létezik az életben: amire vágysz, és ami jó neked. Ez a két valami akár össze is mosódhat és elvegyülhet, de azért még külön-külön is léteznek. 

Tudom, hogy a kapcsolat, amiben éltem mérgező, és hogy én sokkal jobban szerettem őt, mint ahogy ő valaha is tudna engem. Tudtam és mégsem szálltam ki nagyon sokáig - most, amikor már a határmezsgyén járok, mégis aggódom. Mi van, ha ez rossz döntés? Mi van, ha hibázok és nem hozhatom majd helyre. Nem kellene ezen filóznom, mert helyes, amit teszek. Ettől nekem jobb lesz. Mégsem parancsolhatok a szívemnek, ami bele akar szakadni. 

És itt van a másik oldala is: az új, pezsgő és furcsa érzelmeim, amelyeket képtelenség irányítani és leállítani. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Én és egy  ezer éve ismert srác, akivel mindig is jóban voltunk, de sosem érdekelt minket különösebben a másik? Kimondani is... vicces. Három éve ismerem! Hogy nem vettem eddig észre? Miért éppen most? Hogyan? Hogy a fenébe történhetett meg ez mindkettőnkkel egyszerre? "Vicces" ezt mondta, amikor először rájöttünk, hogy mi a helyzet velünk. És tudjátok mit? Tényleg az. Nevetségesen, hihetetlenül tökéletesen furcsa. Mégis helyesnek érzem. Olyan természetesnek. Őrültnek. És mindezek felett...másnak. Azt se tudom, mi lesz még ebből, és talán nem is akarom tudni egy ideig. Most valahogy jó ez a lebegünk a semmiben dolog. Élvezem a pillantásokat és a játékos utalgatásokat, mert már ezer éve nem volt részem ilyesmiben. Mellette ez mind megvan, mégis egyenlőként kezel, és nem néz le mint "A." tette. Nőnek érzem magam mellette, egy csodálatos, önfeledt lánynak, akit végre tisztelnek.

 Egész idő alatt erre vártam, és most megkaptam - attól, aki eddig számomra csak a bulit és a totálkész estéket jelentette. Nem láttam belőle mást a jófejségen és a partiarcságon kívül. Nem is sejtettem, hogy a vicces, játékos laza maszk ilyen arcot rejt. Ha tudtam volna... 

De mindegy is. Jó ez így. Vagyis nem, ez rémes. Olyan lány lett belőlem, aki sosem akartam lenni. Csaló. Hazug. Szemét. Embereket elrontó. Mindenkit megbántottam magam körül - vagyis nagyon sok embert. A fiút, akibe majdnem egy évig szerelmes voltam, a fiút, aki iránt egyre többet éreztem és magamat. Mindig, minden amit mások ellen teszek engem is megsebez. Ki itt a mazochista? 

D-nek bűntudata van, mert azt hiszi, miatta ment tönkre a kapcsolatom. "A" dühös, és teljes joggal, bár ha sosem tesz ellenem semmi rosszat, sosem kerülök közel D-hez, szóval... ez valahol mégis csak az ő hibája is. (Nem mintha kifogásokat keresnék. Tudom, hogy én rontottam el.) Na és itt vagyok én, aki egy szemét dögnek érzi magát. És bitch please, az is vagyok. Minek tagadjam? Rossz ember vagyok - a lehető legrosszabb. Meg sem érdemlem azt a sok remek embert, akik körülvesznek. Nem érdemlek semmit, de meg fogom becsülni azt, amim ennek ellenére is maradt: Klaut, a régi barátaimat (KIBÉKÜLTÜNK!!!) és... és Őt is... Nem fogom hagyni, hogy ezeket elvegyék tőlem. 

Hogyan?

Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogy jellemezhetném azokat a dolgokat, amik most bennem tombolnak... erre egyszerűen nincsenek szavak. Még magamban sem tudom kimondani, gondolni sem merek rá, hogy mi történik, utánajárni pedig végképp gyáva vagyok. Nem akarom megtudni az igazat, mert akkor valósággá változna - és abba belehalnék...

Egyszerre annyi minden történik, hogy időm sincs felfogni, mi miért lett így - egyszer csak azt veszem észre, hogy valami megváltozott és nem értem miért, hogyan... mikor? Ez elgondolkoztat. 

Hogyan tarthatnék meg mindent? Hogyan érhetném el, hogy ne veszítsek el semmit és senkit, ha közben új dolgokra is vágyom? Hogyan élhetnék egyszerre több életet? És miért akarom ezt én?