My kitty cat and my fake friends

Írni akartam valami jó kis bejegyzést, de cserben hagyott az ihletem. Ez a kezdés is... annyira szánalmas. 

A gond igazából az, hogy két dologról tudnék beszélni.

 Az egyik Andris, a szerelmünk, és a csodálatos egymásra találásunknak ecsetelése, de ezt már megtettem, és amúgy sincs kedvem telenyomni a blogomat a nyáladzásommal. Ő úgyis tudja, hogy imádom. Meg hát én is tudom, hogy imádom. Ez nem egy bizonytalan helyzet, amin rágnom kéne magamat, ő csak van, és szebbé teszi a napjaimat, az életemet, úgy mindent. Most ő az egyetlen biztos pont az életemben, és mellette sikeresen lenyugodtam. Úgy érzem, mellette megtaláltam azt, amit kerestem, és mellette tudok maradni jó sokáig. Ő annyira csodálatos hozzám :) A legjobb az egészben, hogy nyugodtan magamat adhatom, mert ő így szeret, ahogy vagyok. Nem szeretné, ha a kedvéért totálisan más emberekkel lógnék, nem akarja, hogy szőke legyek, hogy öltözzek másképp, vagy bármi egyebet. Azért szeret, mert ilyen vagyok. És én is azért szeretem, mert ő ilyen. A kis drágám kitalálta, hogy edzeni fog, mert én annyira jó csaj vagyok (szerinte), és fél, hogy elveszít, és mellettem ő is jó pasi akar lenni. Egyébként semmi baj nincs vele, komolyan. Ő tökéletes. Nem is értem, honnan szedte, hogy én jobb vagyok nála. Ő tiszta, őszinte és a végtelenségig kedves. Én romlott vagyok, szarkasztikus és mindig is megvolt bennem az irányítókészség. Nem kellene szeretnie. Ő túl jó hozzám képest - és mégis ő érzi úgy, hogy mázlista. Ha tudná... várjunk csak, de hisz tudja! Mindent tud rólam. Még a nyári kis kilengésemről is beszéltem neki, hogy mennyire szégyellem magam miatta. És megértett. Úgyhogy... tudnám nem szeretni? :)

Ó, tessék... máris elkezdtem a nyáladzást, annak ellenére, hogy nem akartam. De hát ő annyira jó :)) 

A másik dolog a barátaim, vagyis a hiányuk. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak akkor kellek nekik, ha éppen van valamilyen problémájuk, amit meg kell oldani. Addig tökéletes vagyok, amíg meghallgatom a nyávogásukat, vagy amíg segítek rajtuk, de utána le se szarnak. Hol vannak akkor, amikor magányos vagyok és szükségem lenne rájuk? Hol vannak, amikor hiányzik Andris és szükségem lenne a támogatásukra? Én mindig ott vagyok nekik. Mindenben. De ők? Sehol senki. Egy árva üzenet sem, nem hogy egy találkozó... Szánalmas. Miért nincsenek igazi barátaim? Annyira baromira szükségem lenne rájuk...

No igen.. erről se akartam egyébként beszélni, mert lehangol. Komolyan, tudom hogy gáz, de sírhatnékom van, ha rájuk gondolok, mert annyira hiányoznak. Mindegy... Mára ennyi.