Karácsony és bölcseletek

Jó, egyébként meg sem akartam írni ezt a bejegyzést, mert ugyan minek kérkedjek azzal, hogy mennyi remek dolgot kaptam és mennyire csodálatosan telt az ünnep? De aztán eszembe jutott pár példaértékű dolog, amit szerettem volna megörökíteni, így hát klaviatúrát ragadtam és most itt vagyok.

Először minden pocsékul indult, mint ahogy az lenni szokott - de aztán Atissal találkoztunk Szolnokon és minden helyre jött. Nem számítottak tovább az idióta szüleim és a kis hazudós húgom - ott voltam és azzal, akivel és ahol lennem kellett. A vasárnapunk olyan átlagos telt, ahogy az már lenni szokott a vasárnapokkal, bár az estét a barátai albijában töltöttük, és remekül elbeszélgettem az egyik lánnyal, aki ott volt. Rengeteg közös van bennünk, azt hiszem - legalábbis van pár ribanc, akit mindketten szívesen kiütnénk és mindkettőnk szenvedélye a kosár, a zongora és a tánc volt egykor. Ez azért jelent valamit, nem? Vagy nem? 

Szenteste Atis családjával voltunk eleinte  fát díszítettünk meg ebédeltünk és tök aranyosan meg családiasan viselkedtünk, aztán mentünk hozzánk, ahol folytattuk tovább a karácsonyozást. Még egy fadíszítés, vacsorázás meg ajándékosztás. Hát hűű. Húha! Tulajdonképpen csak ennyit mondhatok. Egy rossz szavam nem lehet. A szüleimtől kaptam pár könyvet, meg a kedvenc Avril Lavigne parfümömet testápolóval és tusfürdővel meg hasonló apróságokat. A húgomtól szokás szerint könyveket. És a szerelmemtől életem legszebb ajándékát: egy csodálatos, gyönyörű és biztosan őrült drága ezüstnyakláncot valamiféle kristályból készült medállal. Az első gondolatom az volt, hogy ez már túlzás. A második pedig, hogy nekem van a világon a legjobb pasim. A harmadik, hogy ezt az egészet meg sem érdemlem. Utána pedig egyszerűen csak a nyakába vetettem magamat, visítozva persze. Biztos egy hülye picsának tartott, de nem lényeg. Tőlem egyébként egy őrülten menő pólót kapott, és láttam rajta, hogy imádja és hogy engem is imád, mert ismerem az ízlését már ennyire. Szóval volt egy tökéletes Szentestém, olyan, mint ezelőtt még soha :)

A 25-ét nem kommentálnám, ha lehet: sok kaja, nagy család, művigyorok és rengeteg robotozás a 6 éves unokaöcsémmel. Ne kérdezzétek az okát - az öcskös elkapott, és teljesen olyan, mint én (lerázhatatlan), szóval vagy megadtam magamat, vagy addig püfölt volna, amíg meg nem adom magamat. Nos, én az első lehetőséget választottam, amit egyébként Atis szerintem nem értékelt annyira túlzottan. Kevés időm maradt rá, de este mindent pótoltam. :)

26-án nálunk gyűlt össze a család, így fel kellett vennünk a nem is annyira vágyott vendégfogadó család szerepét. Atistól már kora reggel elszakítottak: neki mennie kellett a férfiakkal pasis dolgokat csinálni (tűzrakás, favágás, a pörkölt kavargatása, pálinkázás, sörözés, és egyéb hasonló fontos dolgok), engem pedig befogtak a konyhába (krumplipucolás, forralt bor főzése, sütik kiadagolása, vendégek üdvözlése, bájmosolygás és unalmas csevejek). Egyébként a kényszeres szenvedésünknek egyetlen jó oldala is volt: hogy őt is befogták, azt jelentette, hogy kezdik befogadni a családba. Ez az előző fiúmmal esélytelen volt, emberszámba se vették. De Atist? Tanítgatták, hogy fűszerezze a pörköltet, hogy rakjon tüzet és hasonlók. Ez csodálatos jel, nem? Azt jelenti, hogy látnak rá jövőt, hogy sokáig leszünk, ugye? Remélem! 

Egyébként ez bármilyen jó dolog is, nem ezért írtam meg ezt a posztot, hanem azért, ami az után történt, hogy Atist kitettük Robival az állomáson. Beszélgettünk. Sokat. És eleinte bármilyen kínos is volt, rájöttem, hogy a nagybátyám és én tökéletesen megértjük egymást. Megértett engem, úgy, ahogy anyáék sohasem és én is megértettem őt, amiért azokat a dolgokat teszi, amiket tesz. 

Jó, voltak fura beszélgetéseink, mint például:

-Most nagyon szerelmes vagy, nem? 

-Azt hiszem, igen. Sőt, tuti hogy igen. Naná.

-És minden oké veletek? Nincs gáz?

-Olyan nincs, amiről tudnék is. 

És nem ez volt a legfurcsább, és semmi esetre sem a legszívszaggatóbb. Az ez volt: 

-Tudod, azután lettem ilyen, hogy megtette, amit tett. Akkor kezdtem el cigizni és inni meg csajozni, mint az őrült. Abba akarom hagyni, de képtelen vagyok rá. Most is itt van ez a lány - intett a mellettünk éppen elbicikliző fekete hajú lány felé -, legszívesebben hazavinném, és... tudod te azt. Ráadásul itt volt Ancs. Éreztem, hogy ő is becsap. És tudod, mi történt, mi után ti hazamentetek? Bevallotta, hogy átver. 

-Úristen, én annyira sajnálom! - Azt akartam mondani neki, hogy megértem mit érez, de ostobaság lett volna. Amikor velem ezt tették, én nem a jövőmet, nem az egész életemet vesztettem el. Nekem nem kellett elköltöznöm a házamból és feladni a gyerekekről szőtt álmaimat. Nekem is fájt, igaz, de nem annyira, amennyire ő szenvedhetett. 

-Hát, legalább kiderült, hogy a hatodik érzékem még működik - nevetett fel szárazon, és én is vele akartam nevetni, de képtelen voltam rá. 

Megvan a hasonlóság köztem és közted bácsikám, a kiálló füleinket és a hatalmas barna szemeinket leszámítva: belülről mindketten üresek és összetörtek vagyunk. Igaz engem már összefoltoztak, úgy ahogy, de tudtam (tudom!), hogy ismét bántani fognak. Valaki, valamikor. Akárhányszor adtam oda valakinek a szívemet, összetörte. Ő is törte már össze - de szerettem és meg kellett bíznom benne. Mi mást tehettem volna, ha nem bírtam nélküle élni? 

Talán megkérdezhettem volna én is a 6. érzékemet. De a nagybátyám és én ebben különbözőek voltunk: ő megmerte tenni, én nem. Túlságosan is féltem a választól: vajon jól döntöttem, amikor nálad felejtettem a szívemet?

Veszteségek és nyeremények

Majdnem egy hónapja nem írtam, de ennek nem az az oka, hogy bármi rossz történt volna - vagyis hát, a laptopom megadta magát és ez elég rossz, de ezen kívül minden tökéletes volt. Szinte már túlságosan is. Pedig én tényleg számítottam rossz dolgokra, és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megtörténhetnek. Talán csak paranoiás voltam és összezavarodott, amiért most nem én voltam a számkivetett és a sajnálni való. Végre irigyelt ember lehettem, egy bálvány és példakép. Nem tudhattam, meddig tart ez a szerencsém, ezért igyekeztem minden percét kihasználni.

Sajnos emiatt bizonyos embereket hanyagolnom kellett, és bármennyire is fájt, nem szakadhattam ezer felé. Tudtam, hogy önzőség, de most az egyszer ki akartam használni, hogy dönthetek. És döntöttem is, bár néha fájtak ezek a döntések. Például amikor félretettem a legjobb barátnőmet, akire mindig számíthattam. Tudtam, hogy pocsékul van, mert ismertem - a szívem mélyén éreztem -, mégsem tettem semmit, mert azzal nyugtattam magam, hogy szólna, ha baja lenne. Pedig rájöhettem volna, hogy sosem szólna. Mindig úgy kellett belőle kihúznom a szavakat, akkor most miért változott volna? 

És fájt az is, hogy amikor az egyik hétvégén elmentem a volt legjobb barátaimmal bulizni a barátom nélkül, rájöttem mit veszíthetek még, ha nem változtatok az életemen. Igaz, hogy itt volt ő nekem és az ő haverjai, de ha elhagy, ha magamra hagy, mi marad nekem? Elhanyagolt barátok és elcseszett barátságok? Szerettem és bíztam bennünk, de csaptak már be annyiszor, hogy ezúttal okosabb legyek. Egykor mindenemet odaadtam a hozzá hasonló srácoknak - és valljuk be, neki is. De itt az ideje, hogy visszavegyek tőle mindent, kivéve a szívemet. Igen, azt nála hagyom, hisz már az övé. De emiatt nem kell tőle függenem. Lehet saját életem saját barátokkal, saját őrült partikkal. Saját fájdalmas múlttal és kísértő szellemekkel. 

Miért van az, hogy a legutóbbi exemen 3 másodperc alatt simán túl tudtam lépni, B-től pedig még mindig berezonál a gyomrom. Nem az van, hogy hiányzik vagy ilyesmi, csak annyira kínos találkozni vele. Tudjátok, mint amikor meglátsz valami ismerőset, amit egykor kedveltél és szerettél, és most, amikor ismét szembe jön veled, legszívesebben a nyakába ugranál és utána pedig felpofoznád, hogy miért tette ezt veled? Miért hagyott magadra és tört össze? De nem tettem meg egyiket se - szánalomból. Értitek, a barátnője épp nemrég csalta meg és hagyta el, miért bántottam volna meg még én is? Nem vagyok olyan szívtelen dög, mint ő volt. Ennél többre tartom magam. 

És több is vagyok. Na meg csodálatos és gyönyörű, ahogy egykori legjobb barátaim egyike, Rich megjegyezte. Hű, még most is mosolyra görbül a szám, ha eszembe jut :) Én, csodálatos? Hallottátok ezt? A mindig cikiző, szemétkedő Rich azt mondta gyönyörű vagyok! 

Ki kapott már ennél nagyobb dicséretet, skacok? ;)

Kiruccanás

Túléltem. Nos, igazából ez hazugság. Nem éltem túl. Csaltam. Szerda este hirtelen elkapott a hasmenés, hasgörcs, fejfájás, szédülés és mindenféle idegbaj, ezért sajnos kénytelen voltam csütörtök reggel orvoshoz menni. Utána pedig rögtön Pestre. Meglepő tudom, de délután kettőre minden tünetem elmúlt. Varázslatos dolog a szerelem, nem igaz? :) 

Na jó, most komolyan, ezt senki nem róhatja fel nekem. Jó kislányként végigszenvedtem a hétvégét a családommal, ennyi pihenő igazán járt már nekem is. Mert most őszintén, melyik 17 éves akarja az idejét a nagyszülei x-edik unokatestvérénél tölteni a vasárnapot, amikor helyette akár a barátjával is lehetne összebújva egy pesti kis albérletben? Na ugye... :)

Egyébként az a négy nap, amit fent töltöttem, fenomenális volt. Nincsenek rá jobb szavak, de komolyan. Csütörtökön csak összebújtunk, aztán már ment is melózni, pénteken meg elmentünk vásárolgatni, buszozgattunk a kivilágított utcákon és élveztük egymást társaságát. Szombaton hajat csinált, én meg elvoltam Rejjával, aztán jöttek egy csomóan, és nekiálltam forralt bort csinálni. Szerintetek mennyire dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor Atis közölte, hogy finomabb a forralt borom, mint az övé? (Ez egyébként azért nagy szám, mert mindig azzal cikiz, hogy nem tudok főzni és béna vagyok a konyhában. Hát most megkapta! :D) Mindent egybevéve nagyon jó nap volt, kicsit be is ittam, de éppen csak annyira, amennyi kellett. Vasárnap meg együtt cirmultunk, meg összebújtunk, le is késtem a vonatot, ami miatt egy órát fagyoskodtunk a keletibe. De megérte! 

Amúgy vettem egy nagyon fasza kis nadrágot, a bal zsebén ilyen hatalmas szegecsek vannak, meg szét van koptatva és úgy feszül rajtam, ahogyan kell egy csőnadrágnak :) Meg kinéztem magamnak egy csudijó övet, és erős utalásokat ejtettem Atisnak, hogy én EZT akarom Karácsonyra. Remélem nem volt túl pasi és vette a célzást ;) 

Erről jut eszembe, még fogalmam sincs, ki mit kap Karácsonyra. Sőt, azt se tudom annak a dinkának mit vegyek Mikulásra. Tök kreatív ember vagyok, de amikor szükségem lenne az agyamra naná, hogy éppen leblokkolni támad kedve. Jellemző. De nem gáz. Kiagyalok valamit. Mindig megcsinálom, nem? Most is menni fog. I hope so. 

Egyébként a nap zenéje :)