Mindig azzal viccelődök, hogy könyvbe illő életet élek, és tudom, lassan már kezdek unalmas lenni ezzel a szövegemmel... de a mi a fenét csináljak, ha egyszer így érzek?
Hisz itt egy nagyjából átlagos lány: vannak barátai, egész jól tanul, van egy fiúja, és fiatal. Nem így kezdődik a legtöbb könyv? Aztán a lány rájön, hogy különleges, vagy belezúg valami helyes srác, és már meg is van a bonyodalom. Jöhet a kibontakozás: a lány és a srác évődik, kerülgetik egymást, miközben zajlik a cselekmény: a lány próbál egyensúlyt tartani a szerelme és a barátai között, közben próbálja kerülni az új srácot, miközben a sulival is meg kell küzdenie. A családját pedig ne is említsük...
Nos, nem pont olyan, mint egy könyv vázlata röviden? Kivéve, hogy ez az én életem. Nagyjából.
Sosem értettem, mi a fenéért nincs átlagos életem. Vagy mindenki ezt érzi? Mindenki attól szenved, hogy az élete irányíthatatlanul csapong ide-oda, és mindig történik valami olyan, ami szinte már mesébe illő? Mert velem totálisan ez van. Tizennégy éves korom óta nincs megállás: voltam én a suli királynője, aztán a suli kitaszítottja, majd az átlagos lány, ezután a szerelmes kislány, majd az összetört naiva, és jött a szerelem, majd ment is, aztán belezúgtam egy tíz évvel idősebb srácba, akivel imádtuk utálni egymást, majd elhagytam a legjobb barátomért, aki teljesen megalázott engem és azt a csodálatos három évet, amíg azt hittem, őbenne bízhatok. Majd jött a totálnyár, amikor minden este buliztam, és bosszút álltam, ami kishíján engem is tönkretett. Ezután azt hittem, helyrejött az életem: következett a hosszú, mély szerelem, ami alatt megjártuk spanyolt, bánkot, ezernyi élményt és emléket szereztünk. Olyan volt, mint a könyvekben. Minden tökéletes, szirupos és csodálatos. Mindez két év tartott, amíg egyetemre nem kerültem, és össze nem költöztünk.
Természetesen még most is szerelmes vagyok belé - azt hiszem, ez már sosem fog elmúlni, annyira hozzám nőtt. De már néha megőrjít, mennyire megváltozott. Ő lenyugodott, elkezdett dolgozni, és mindennap fáradtan esett haza. Pihenni akart. Én meg éltem az egyetemi életet, tanultam mint az állat, és hullafáradtan estem haza. Ezért lazulni akartam. Bulizni. Ő pedig utamra engedett: a régi énem kiszabadult. A partik királynője lettem, a lány, aki mindenkivel jóban volt. Élveztem a helyzetet, mert már ezer éve nem éreztem ilyen jól magam. Végre adtak a szavamra, végre az a lány lettem, aki mindig is lenni akartam. Hat éve nem éreztem magam egy társaság középpontjának - idáig.
Ez most nem az a helyzet volt, mint akkor: most mindenki jól elvolt mindenkivel, és senki nem hevert a lábaim elé, hogy a trónra emeljen, de mindenki adott a szavamra: mindig találtam olyat, aki eljött velem ide-oda, és mindig volt, akivel beszélgethettem. Tiszteltek és szerettek, mert pörgős és életvidám voltam, olyan, mint már régen nem. Baromira élveztem.
Úristen, brutális mennyiséget írok... de valahogy nem bírok leállni. Olyan jó lenne mindent leírni, de nem lehet. Még nem. Fogalmam sincs, mi lesz ezután, hogy alakul a történetem. De jó lenne mindent megtartani: a csodás társasági életem, és a szerelmem. Na, jó. A szerelmem inkább visszakapni akarom: azt a régi, édes pezsgést, ami volt közöttünk, a sok poént, a sok nevetést. Mostanában olyan keveset kapok belőle. Közel se eleget ahhoz, hogy tartani tudjam az egyensúlyt. És ez fáj.
Ez azért még mindig baromira fáj.
