Furcsa dolog a szerelem. Az egyik pillanatban a fellegekben jársz miatta, a másikban pedig olyan mélyre ránt a bánat tengerében, hogy a fulladás veszélye fenyeget. Próbálsz fent maradni a víz tetején, kapálózol és sikítasz, de az indák a lábadra tekerednek, és a mély felé rángatnak.
Te még ennek ellenére is ki akarsz tartani, mert tudod, hogy ez az egész ideiglenes - hogy az indák nemsokára elhalnak, és te ismét szabad leszel, ismét a víz tetején lebeghetsz -, mégsem tudsz szabadulni a fájdalomtól. A légszomj majdhogynem megöl.
Most én is így érzem magam. Pontosabban mondva mindig így érzem magam, mikor elmegy. Hiába mondja azt ő is és az eszem is, hogy muszáj, úgy érzem cserben hagy, és menekül előlem. Neki persze fogalma sincs, miért vagyok folyton szomorú és rémes, amikor elmegy - nem tudhatja, hogy az egyedülléttől félek, hogy gyűlölök egyedül lenni a démonjaimmal, hogy olyankor mindig eszembe jutnak azok az idők, amikor nem volt senkim. Nem akarom, hogy tudja, mennyit sírok ilyenkor - mert a mellkasomat mázsás súly nyomja, a szomorú zene kitölti a szívemet, és csak sírok és sírok, amíg a könnyeim el nem fogynak. Erős akarok lenni, mint ő. Azt akarom, hogy lássa, nélküle is boldogulok, mint ő nélkülem. De nem megy... Én nem tudok erős lenni, én gyenge vagyok - egy kislány, aki szeretetre vágyik. Egy olyan kislány, akit 8 hónappal ezelőttig senki nem szeretett igazán. Aztán jött ő, és megtudtam, mit kellett hiányolnom 18 éven keresztül. Most pedig, mióta enyém ez a szerelem, nem tudom elengedni egy percre sem. Félek, hogy egyszer megfojtom őt ezzel a szeretetmennyiséggel, és érzem, hogy emiatt el fogom veszíteni, de nem bírom visszafogni magam.
Annyira szeretem, annyira kell nekem... és persze tudom, hogy ő is szeret. Csak félek, hogy ez változni fog... Nagyon félek :(
