könny

Igen, megint itt vagyok. Olyan... jó hetem volt.
Szerdán egész nap vigyorogtam, nevettem és ugráltam, meg ilyenek. Totál jó volt.
Csütörtökön volt egy óra, amin halálra szidtam az egyik tanárt, de utána 8. órába tesi jó volt. Volt egy srác, akivel tök jól elkosarazgattam. Épp 1-1-eztünk, amikor mentem kosára, ziccerrel, be is dobtam, ő meg jól elkúrta a labdát, és fejen találta fancsalinét xD az meg lefejelte a betoncsövet és letört a foga. Vicces volt XD
Péntek... jól indult, nagyon jól, és fatálisan ért véget. Hát, a reménykedésnek tényleg nincsen értelme. Mármint, mit ér, ha utána úgyis csalódnom kell?
Ma meg haláldepi. Esküszöm, hogy meg akarok halni. Nem akarok élni, nem szeretnék. Nincs értelme. Nem szeret senki. Istenem, mi olyan rossz bennem? Miért vagyok ennyire csúnya? Miért nem tudnak szeretni?
Egy icipicit... egy kevéske ideig... könyörgöm, szeressen már valaki úgy. Helyesen. Nem hiszem, hogy sokat szeretnék.

Nem tudom, meddig bírom még... komolyan. Olyan rossz, hogy ilyen élet jutott nekem. Miért nem kapok feleolyan jót mint a többség? Nekem elég lenne....
Mindenkinek van valakije, aki szereti, imádja... csak nekem nincs. Csak én vagyok egyedül, szerencsétlenül nyomorult. Csak engem nem szeretnek. Csak én akarok meghalni.

Jó, nemtudok tovább írni, úgy könnyezik a szemem. Majd később...

Körforgás

Hogy mi változik körülöttem?Igazából semmi. Csak pár szakasz van, amik váltogatják egymást, folyamatosan ismétlődnek.

Az egyik ilyen a suli. Ott vagyok, teszem a vagány-vagyok-szeressetek régi figurát, aztán a vonaton kifújom magam, és álohá, új Petra, viszlát jófejcsaj!

Ezután van a szomorú, magányos és depizős fejezet: megy a sok szomorú zene, írom az életemet, és várom, hogy valaki idejöjjön egy ilyen szöveggel: Hahóóó, szeretlek te idióta!
Persze arra várhatok! Így hát marad a depi, hogy sose lesz senkim, sose leszek fontos senkinek, és az ehhez hasonló szokásos Petraságaim.
Komolyan, felkéne találni egy új szót... petrásság. Ez jelenthetné azt a sok hülyeséget, amit csinálok, és akkor magyarázkodnom sem kéne, csak annyit mondani: ez petrásság. És mindenki értené miről van szó.

Aztán szoktam még boldog is lenni, nagy ritkán, amikor beszélek egy bizonyos emberrel. Olyankor táncolni akarok, nevetni és vigyorogni, élni, mint régen. Olyankor én vagyok én, az igazi én. A bolond, a vigyorgós és a bohókás Petra. De olyan ritka!
Ilyenkor reménykedek, nagyokat álmodok...
...hogy másnap pofára essek.

Ennyi az egész. Egy körforgás. Hol vagyok most? Kitalálhatjátok, épp a 2. fázisomat élem ;) Ha a 3. státuszban lennék, összefüggéstelen dolgokat írnék, pozitív és optimista lennék, reménykedő és vidám bolondságokat. Csak ilyenkor vagyok higgadt, amikor józanon gondolkozok. Mert ilyenkor tudom, hogy nincs esélyem. Elfogadom. Kihangsúlyozom: ilyenkor.

Mit is írhatnék még? Ja, igen. Még mindig nem érzem magam gyerekesnek. Egy régi, kedvesnek nem nevezhető ismerősöm szerint az vagyok. Hogy miért? Azt nem tudta volna megmondani. Sokat filózok rajta, de még nem jöttem rá. Gyerekes, én?
Néha 30 évesnek érzem magam, ha nem többnek, nem hinném, hogy gyerekes vagyok. Nevetséges.
Jó, néha beszélek hülyeséget, kacagok a semmin, de ezt takarná a gyerekesség? Nem hiszem. Ez tök jó dolog. DE! Ha ezt jelenti, akkor büszke vagyok arra, hogy GYEREKES vagyok XDDD

Vallomás

Nem megy tovább...
Körülöttem mindenkinek olyan jó, olyan jó látni, hogy boldogok. Nem irigylem tőlük, ugyan! Csak azt szeretném, ha én is közéjük tartoznék; ha én is boldog lehetnék.
Szeretném, ha bátrabb lennék, hogy ki tudjam mondani az IGAZI érzéseimet és gondolataimat, ha lennék olyan vakmerő, hogy elmondjam.
De nem vagyok, és csak gyötröm magam, mikor tudom, hogy semmi esélyem. De mire is gondolok?! Nyomorult, szerencsétlen kis senki vagyok! Jelentéktelen! Senkinek sem fontos!
Ha valakit érdeklek is, senkinek sem vagyok a LEGFONTOSABB! Egyetlen ember lenne, aki azt mondja, hogy te vagy a legfontosabb, hogy mindig melletted leszek, és azt mondom, hogy ez örökre elég. Nekem nem kell rengeteg haver, tömérdek pénz és hírnév, vagy ilyesmi. Nekem szeretet kell. Olyanféle szeretet, ami mindig ott van, örökre, és nem egy pár napig tartó kis valami. Ami legyőz mindent, és nem mondja azt a végén: nem vagyok elég fontos. Kedvellek, de nem eléggé. Más a fontos.
Meghalok a fájdalomba. Úgy értem, lassan belebolondulok. ÉN!
Pedig szerettem azt a lányt, aki voltam. Mármint, normális keretek között. Szerettem nevetni, szerettem beszólni, ha olyan kedvem volt. Szerettem megölelni a barátaimat, szerettem beszélni és makacsul kiállni a véleményem mellett. Szerettem, hogy annyi indulat volt bennem, és sokszor csak nevettem saját magamon.
És most minden elromlott. Hogy miért? Ezt kérdeztem én is. Már tudom. Tudom KI miatt.
Meghalok. Nem akarom ezt. A szívem fáj, és már sikerült sírnom is miatta. Sosem sírtam még srác miatt, tényleg nem. Egyikük miatt sem.
Sírtam már haverok miatt, szüleim miatt, de srác miatt... Nevetségesnek érzem magam!
Örülhetnek a rossz akaróim, padlón vagyok.
Meg akarok halni, itt hagyni a fájdalmat és az ürességet. Szeretni akarok, a fenébe is :|
Itt vagyok 15 évesen, egy lelki roncsként, és tudom, hogy röhejes vagyok. Ennek nem kéne így lennie. Miért mindig azt akarom, ami nem lehet az enyém?
Miért kell arra vágynom, aminek az esélye, hogy megkapjam nulla?
Csak egy olyan lány szeretnék lenni, akit szeretnek. Mindenki megkapja. Én miért nem? Nem érdemlem meg, nem vagyok elég szép, okos és jó?Nem vagyok elég vicces, kedves, jó társaság, vagy miért?
Tudom, hogy nem vagyok szép, sokszor bután viselkedek és hülyeséget beszélek, de nem lehetek tökéletes, könyörgöm!
Annyira tudnék szeretni, annyira nagyon! Annyira akarok...
Csak valaki mondja meg, mit csináljak, hogy jó legyek, és esküszöm megteszem! Annyira akarom...
Nem tudok szebbé válni, nem tudok kevésbé Petrás lenni... miért nem vagyok jó? Komolyan, kérem....
De tudom, hogy hiába kérem.... szeretetet nem lehet venni... Bár lehetne!!! A világ összes kincsét odaadnám érte... bármit megtennék... komolyan bármit... de lehetetlen...

:)

Én... nem tudom, mit is írhatnék, csak érzem ezt a kényszert, hogy írj már valamit!
Szóval, írok. Tegnap este voltam a loksiban, rengeteg jó haverral, de ott volt egy bizonyos csaj, nevezzük x-nek, aki meg akart verni. Mondtam is a többieknek, hogy ne menjünk oda, de ők meg ilyet szólnak: rád mer nézni, esküszöm szét verem a képét.
Mondanom sem kell, úgy meghatódtam <3 :)
X folyton engem sasolt, de szólni nem mert XD mondhatom vicces volt :) aztán lelépett, minden happy volt.

Ma meg így 2 másodpercenként változik a hangulatom. egyikbe ugrálok és táncolok, a másikba meg majdnem elbőgöm magam. Kurva idegesítő :S :/
Ennyi XD

Fáj

Fáj. Minden kis hülye szó, amit említenek, úgy perzsel, mint a tűz; eléget és nem marad utána semmi, csak a fekete hamu, az üresség és a semmi jele. Jó lenne Szfinxnek lenni - ő feléled a hamui alól, de én ott maradok örökre, és semmi nem szedhet ki onnan. Egyetlen ember lenne képes rá. De ő jóformán azt sem tudja, ki vagyok.
Csak hallgatom az Alvin és a mókusok számait, sajnáltatom magam, és próbálok az élet apró örömeire koncentrálni: úgy tűnik, írónak egész jó leszek, ha végül ezt választom. Úgy tűnik, egyetlen igaz barátom megmaradt. Ő Dávid :) Hülyén fog hangzani, de olyan, mintha a bátyám lenne. Egyetlenegy dolog kivételével mindent tud rólam, tényleg mindent. És... jó érzés lenne elmondani azt az egy dolgot is, de józanon még senkinek sem vallottam be. Ittasabban pedig hát... :$ De mázlira az a 3 ember se volt józan, akiknek elmondtam, szal remélem elfelejtették. Mindegy.
A lényeg, hogy mindezek semmi se érnek. Az életem épp oly üres és értelmetlen, mint volt. És az is marad örökre. Üres porhüvely; száraz puszta. Csupán annyit érek.