Azt hiszem, megint kezdenek feltörni bennem a kamaszérzelmeim. Az egyik pillanatban minden depi, utána pedig minden happy, vagy éppen fordítva. Úgy értem, nincs ok az aggodalomra, most nem jellemeznek azok a szélsőséges érzelmek, amik elől anno az öngyilkosságba akartam menekülni, de azért halványan itt van a fájdalom és a kín az elmém peremén. Nem tesz semmit, és csak vár. Vár, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban lecsaphasson rám, én pedig nem tehetek mást, mint hogy küzdök. Muszáj erősnek maradnom, mert csak így élhetem túl az elkövetkezendő éveket. Már letettem arról, hogy más emberekre bízzam a sorsomat - nem reménykedem abban, hogy azok, akik most mellettem állnak, később is itt lesznek -, tudom, hogy csak magamra számíthatok. Mert mi van, ha most szeretsz, de pár év múlva már a nevemre sem fogsz emlékezni? Mi van, ha az érzelmeid, amelyek most oly hevesek, elkopnak, eltűnnek az éterben, és én egyedül maradok?
Nem tagadom, rettegem ettől. Folyamatosan attól félek, hogy azok, akiket szeretek, magamra hagynak, de tudom, hogy ettől még nem szabad összetörnöm. Ha valamit megtanultam abból a sok rémséges dologból, ami történt velem, hát az az, hogy az élet mindig megy tovább. Nem áll meg, míg te összeszeded magad. Kiálthatsz, sikíthatsz, de csak annyit érsz el vele, hogy berekedsz. Küzdeni kell. Nevetni, vadnak lenni és bemutatni a világnak. Nem szabad másokra bízni az életedet - hisz ez a tiéd! Tiéd és senki másé - megoszthatod másokkal, de nem hagyhatod, hogy irányítsák is. Mert mi marad neked, ha végül mindenki elhagy? Egy üres, unalmas élet? Nem. Nem szabad így lennie.
Talán sokszor fájni fog. Talán ismét bele akarok majd halni az ürességbe és a veszteségbe, ha végül ismét bekövetkezik a számomra legfájdalmasabb vég, de egy valamit tudok: ez az én háborúm. Az én harcom, amit nekem kell megvívnom a saját árnyaimmal. Hisz mindenki mástól fél. Valaki a szegénységtől, valaki a hazugságoktól, és megint más a kétszínű emberektől. Én mindezt megszoktam már (jó, kivéve a szegénységet), de a magány... A magány az egyetlen, amibe képes lennék belehalni. Én nem lehetek egyedül - túl sokáig nem. Engem megőrjít, bolonddá tesz és elveszi az agyamat. Olyan, mint egy gyilkos kezébe csőre töltött fegyvert adni - előbb vagy utóbb el fog sülni, és akkor rengeteg járulékos kárral kell majd számolni; tönkretett életekkel, sírással és fájdalommal, na meg egy elvesztegetett élettel. Szóval nem maradhatok egyedül. Ez az egy sosem történhet meg. Még akkor sem, ha ez az én háborúm... akkor is szükségem van egy hátországra... Csak hogy létezzen. Nem kell a segítsége, csak a tudat, hogy van és bízik bennem. Hogy szeret, és ez nem fog megváltozni. Soha...
