Queen P

"Én egy földre szállt angyal vagyok, csak éppen sokat mozgok ördögi körökbe.."

Ember, hányszor mondtam már azt, hogy a ribanc visszatért, és nem megy el többé? Rengetegszer, és mennyire szégyellem is magamat miattuk! De most úgy érzem, talán tényleg sikerült. Kiöltem magamból minden érzést... csak vagyok, és parancsolgatok. Tényleg úgy viselkedek, mint egy kibaszott királynő. Ha a padokon ülünk, és én legfelülre ülök, mindenki alattam helyezkedik el. Lesik a kívánságaimat, mindenben hozzám fordulnak. Az számít, amit én mondok. Tehetek bármit, én jó vagyok nekik. Amit mondok, az szent. És ez jó. Szemétség, de jó érzés ismét trónon ülni. Bár közel sem akkorán, mint ezelőtt, az igazi királyságomban... de ez is egy birodalom, és hé, Róma is kisvárosként kezdte! Még simán lehetek ismét sulikirálynő. Van még rá 3 évem... Nem nagy ügy. Megoldom. Mert hé, szívós kis ribanc vagyok, sosem fogtok tudni megölni :D 

Úgyis visszatérek, ebben király vagyok...

Nem törölhettek el csakúgy a Föld színéről anélkül, hogy vissza ne térnék, és azt ne mondanám: mit is tettél ellenem? Minek neveztél? Rohadj meg, rohadjatok meg mindannyian, én kurvára többet érek, mint ti együttesen!

Velem senki ne szívózzon... elpusztíthatatlan vagyok...

Karma

Azt hiszed, minden megváltozik. Azt reméled, az élet egyszer csak felnevet, és azt mondja, ez csak vicc volt, az igazság az, hogy tökéletes élet vár rád valahol, valakivel. 

De mind tudjuk, hogy a remények csak lassú gyilkosok.

Sosem váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket. 

Kegyetlenek, kínoznak minket.

És mindig hazudnak...

A minap volt egy érdekes beszélgetésem az egyik barátnőmnek nevezhető osztálytársammal. A karizma volt a téma, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a karizma egy kurva. Ő volt az első ember, aki ugyanabba hitt, mint én, és ez egy kicsit megnyugtatott: nem vagyok teljesen őrült. 

Mindketten hisszük, hogy a rossz dolgok nem történnek meg csak úgy maguktól. Okaik vannak; régen, a nagyon régi múltban tenned kellett valamit, amiért azt érdemelted, amit. Nincsenek véletlenek, mindennek okai vannak. Súlyos, titkolni való okai. Nem kell csodálkozni azon, ha egy gyilkos egyszer csak rákos lesz, vagy ha egy hazug embert elcsap egy kocsi. Csak a sors vette őket kezelésbe. Én ebben hiszek. 

Ő is tudta és én is, hogy mivel érdemeltük ezeket a rosszakat, amiket kaptunk: ő folyamatosan becsapta a szüleit, én pedig... én csak egy nagyképű ribanc voltam, és tönkretettem egy csomó olyan ember életét, akik sosem ártottak nekem. Lelki nyomorultak lettek, elferdült ízlésű kurvák, vagy magányos stréberek - és ezekről én tehettem. Kínzott a bűntudat, de ez nem volt elég büntetés. Azt érdemeltem, hogy én is örökösen szenvedjek. Tudom, tudom. De ettől még rohadt nehéz elviselni. 

Kezdem felfogni, hogy nem vagyok én egy rusnyaság, de ez nem elég. A pasik észrevesznek. Tök jó, imádom. De innentől jön az átok... egy éjszaka. Ennyit érek. Pedig nem öltözködök úgy, mint egy útszéli, nem flörtölök éggel és földdel, s mégis: ennyi vagyok a szemükben. Egy éjszaka. Egy jó szex. Aztán álohá, viszlát!

De el tudom viselni. Erős vagyok még akkor is, ha néha megtörök. Tudom, hogy megérdemlem. Sok rosszat tettem, miért csodálkoznék, hogy ez mind visszaszáll rám? Megpróbálok jó kislány lenni, de nem tudok. Szükségem van az izgalomra, a tilos dolgokra, a szabályszegésekre, a rossz fiúkra... Ez az én életem. Tudom, elcseszett és rossz, de nem tehetek róla. Csak így tudom élvezni. 

Muszáj megvédenem az igazamat és visszaszólnom, muszáj kiszöknöm az iskolából amikor azt megtiltják, és muszáj tönkretennem a testemet, csakhogy ne érezzem a lelki fájdalmaimat, hisz ilyenkor csak a test fáj, az pedig kezelhető. Túlélhető. De a lelki... az más kérdés... az nehezebb. 

Számomra lehetetlen küldetés... nagyon elcsesztem valamit 4 évvel ezelőtt, és most ezért bűnhődöm. Értem én. Csak nehéz elfogadni és együtt élni vele...

Őrült

Ó, istenem, hogy én mennyire utálom a bizonytalanságot! Ez az egyik percben ilyen, másik percben olyan nálam nem jön be. Határozottan rühellem. Oké, értem én mi a helyzet, de hát akkor is, na... ez túl sok. Vagy túl kevés. Még nem igazán sikerült dűlőre jutnom.
Tudom, zagyvának tűnik az egész, de nem merem leírni. Nem merem kimondani, még a gondolataimban is annyira bután hangzik, hogy az hihetetlen.
Mi lelt engem? Mi lett velem?
Mi ez? Mi ez az egész, és mikor lesz már vége?

Mérleg a horoszkópom, és ez azt jelenti, hogy mindig két dolog között egyensúlyozok. Sokáig. De mikor dől már el, hogy merre esik az a bizonyos golyó? Jobbra, vagy balra? A jó irányba, vagy a rosszba?
Válaszok.
Válaszokra van szükségem.

Titok

Sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz megtartani egy titkot, a saját titkomat. Eddig azt hittem, egyedül vagyok a nehézségeimmel, de sosem volt így. Valaki mindig levette a vállamról a terhet és segített cipelni, mind ezidáig. Most én döntöttem úgy, hogy egyedül vállalom ezt a nehézséget, és hé, ez iszonyatos!
Annyira el akarom mondani valakinek, annyira vágyom arra, hogy kibeszélhessem magamból! De nem szabad... még nem. Jézusom, ezt soha senkinek sem lenne szabad tudnia!
Nem azért, mert tettem bármi rosszat is, és nem is azért, mert más tett volna. Ez csak egyszerűen... még a gondolata is őrültség. Őrülten szép. Lehetetlenség. Remény a semmi iránt. Félreértés. Butaság. Álom. Az összes kifejezés egyszerre, és még ez sem elég, hogy leírja.
Tudom buta vagyok, hogy megint beleringatom magamat a remény hűvös óceánjába, és ha elér egyszer az igazság, meg fogok halni. Most tényleg. Vagy talán nem. Talán örök túlélő vagyok, bár nem hiszek ebben. Túl sok fájdalmat tűrtem már el... túl sok seb díszíti a testemet. Még egy nem férne el rajta. Az végzetes lenne.
Akkor mégis miért futok a biztos halál felé???

Összeroppantva

Nem is tudom mivel kezdjem. Sok minden történt azóta, hogy pötyögtem... meggyanúsítottak, kiöntöttem a szívemet, rossz útra tévedtem, felemelkedtem a poraim közül, mint egy főnix, belevetettem magam az életbe, majd ismét meggyanúsítottak, és megroggyant a stabil váram. De kezdjük a legelején!

Nem ment olyan simán a szakítás, mint ahogyan terveztem - vagyis nekem ment, amíg nem kezdtem el pletykákat hallani. Nem tudom, miért hitték, hogy nem jutnak vissza hozzám, miközben tudják, hogy én mindig mindent megtudok, de nem is lényeg. Megtudtam, hogy azt terjesztik, Balázs miatt szakítottam. És itt nálam kiborult a bili. Totál elszállt az agyam. Miért mindig ő? Miért nem lehet már elfelejteni? Nem is beszéltem vele hónapok óta! Mi köze lenne bármihez is? Te. Jó. Ég. 
Mindegy, egész gyorsan túl lendültem ezen a dolgon. Tudjátok, bejött ez az "ismételgesd magadnak, hogy erős vagy" duma, és tovább léptem rajta. Csak fáj neki, hogy dobtam, így akarja megbosszulni és blablabla. Szóval nem törődtem vele sokáig, voltak ennél fontosabb dolgok is az életemben. A suliban most már tényleg rohadtul megtaláltam a helyemet... és ez ahhoz vezetett, hogy megint én lettem Miss Köcsög. Egyeseknek nem tetszik a társaság, amit választottam, mások csalódtak bennem, nem ilyennek ismertek meg. Hogy mit üzenek nekik? Kapják be! Ez vagyok én, bocs ha másnak hittek...

Igen, ismét rossz kislányosabb irányba mozdultam, és hé, imádom! Tök jól tudom leplezni, hogy mi nyomja a lelkemet, jól áll nekem ez a kemény lány álca... Ugye tegnap este mentünk Szolnokra, rendesen kitettem magamért. Még én is azt mondtam - én, aki gyűlöli önmagát -, hogy kurva jól néztem ki. És persze kijött velem szemben az utcán? Hát persze, hogy Balázs. Integet nagy vidáman, én meg visszalöktem egy csát, majd halkan hozzátettem "anyádnak köszöngessél". Fruzsi meghalt a röhögéstől.
Na igen, ott tartottam, hogy mentünk Szolnokra, amihez igazából semmi kedvem nem volt, hagytam magam belerángatni de hát na, ha már megígértem csak nem mondom le. Az odaút igazán vicces volt. (Észrevettétek, hogy akárhová megyek bulizni, mindig az odautat istenítem a leginkább? Nem tudom, miért lehet ez.... ) Vettünk szénsavas meggylét a borhoz, de Fruzsi elejtette, és egy aprócska jut keletkezett az oldalán, ami összespriccelte az egész fülkét. Szerintem mindenki rajtunk röhögött, de mi ügyesen és kreatívan megoldottuk a dolgot, és beragasztottuk egy rágóval. Nem mondom, tartott kemény 2 percig, úgyhogy feladtuk, és letettük az üveget egy kuka mellé. Drága Meggy Márka, nyugodj békében! 
Utána beszaladtunk a Pelikánba kajálni. Még ez is tök jó volt - leszámítva, hogy tuti füvesnek néztek minket. Mindenen röhögtünk, és úgy toltuk magunkba a kaját, mintha ezer éve nem kaptunk volna enni. Ezután a Kossuth tér felé vettük az irányt, ahol Fruzsi majdnempasija várt minket... Felmentünk a házukba, ami hál' istennek kb. 2 percre volt a tértől, és már ott voltak a haverjai, meg az öccse. Nos, tartsunk egy kis közszemlét (előre is bocsi, de a nevekre nem emlékszem, mert vagy elfelejtették velem közölni, vagy csak szimplán elfelejtettem).
Volt ott egy magas, fekete hajú srác, asszem talán Attila lehetett, de nem lényeg, vele beszélgettem a legkevesebbet, és nem is volt helyes. Akkor volt egy alacsony, hosszabb barna hajú srác, aki nagyon nyomult, én meg olyan semlegese/passzívan reagáltam rá, mert hát nem igazán volt az esetem. Bár aranyos volt, úgyhogy nem volt akkora gáz. Nos, még egy srác volt, egy isten. Magas, szőkésbarna haj, sok tetkó, idegjó öltözködés, piercingek... mi volt a probléma? Hogy volt barátnője... és ott is volt... és nagyon berágott rám. Pedig én tényleg szinte nem is beszélgettem szegény sráccal, aki amúgy szintén Attila volt, körülbelül kimerült annyiban a társalgásunk, hogy párszor kedvesen, Petrásan beoltottam. Mindegy, a csaj kiborult rám, amit mindenki azzal magyarázott, hogy féltékeny, mert milyen szép vagyok. Csak lestem. Én? Szép? Ez kiről beszél? Pont ő mondja? Mert ez a csaj istenemre mondom fullos volt... tényleg, tökéletes, és még kedves is. Még ha akarnék se tudnék labdába rúgni! Meg amúgy sem vagyok az a fajta aki belemászik más kapcsolatába...
Természetesen kiakadtam. Az ilyen alakok mindig engem találnak meg! Tündi nyomult a srácra, Tündi ölelgette, és mégis én vagyok a rossz? Jézusom, milyen világban élünk? A fürdőszobában álltam, bámultam a tükörképemet és kerestem az okát, amit Reia, a lány kiakadhatott rám, de nem találtam semmit. Néztem az arcomat, néztem az az üveges tekintetet, és a tükörben megjelent Attila. Remek. Irtó aranyos volt, de én a pokolba se kívántam abban a percben, hisz minden darabokra hullott bennem. Tényleg. Éreztem a nyomást a mellkasomban, a szúrást, és hihetetlenül vágytam valami testi fájdalomra. Szükségem volt rá, hogy a lelki kínok enyhüljenek. Megölelt, elmondta, hogy tényleg nem tehetek semmiről, és hasonlók. De ettől csak sírhatnékom támadt... rossznak tituláltak, csak mert létezek, én lettem a szemét, csak mert elmentem Szolnokra. Meg akartam halni... de ő csak ölelt, és motyogott a hajamba, én meg nem bírtam abbahagyni a zokogást... aztán nyílt az ajtó, meghallottam Reia hangját is kimenekültem, be a vécébe, és testi fájdalomra cseréltem a lelkit. Még most is sajog... éget és fáj, de megérte. Túléltem. Csak ez számított.
Utána nem beszéltem vele egész este, vagy amennyit mégis, az annyi volt, hogy menjen a lány után, fusson, békítse ki, de ez még jobban fájt nekem. Itt volt egy helyes pasi, én pedig azon fáradozok, hogy a nője ne haragudjon rám. Tényleg ennyire összetörtem volna? De megcsináltam, béke volt, minden happy. Csak én roppantam össze. Már nem játék.  Az az érzés nem volt játék, amikor éreztem a bőrt szétszakadni, amikor a zokogástól majdnem megfulladtam, és amikor nem tudtam, mi fáj jobban: az állkapcsom vagy a karom.
De most már jobban vagyok, túl az összeomláson, csak a kezem fáj még, és a lelkem.

Tehetek én bármit is, sose lehetek jó. Sose lesz egy rendes pasim, mindig rossznak és ribancnak fognak nézni, és egyszer ebbe fogok belehalni. Már látom előre. Tervezhetem az egyetemet, az amerikai életemet, nem fogom megélni. Nem sok ilyen este kell már, hogy végleg feladjam. Nagyon közel járok hozzá... tegnap este nagyon közel volt. Ma ellöktem, messzi van tőlem... de bármikor visszatérhet. És félek.
Vajon megőrültem? Az őrült egyáltalán tudja magáról, hogy az?

The End

Minden olyan furcsa most, amikor kimondtam, legyen vége. Nem így terveztem, nem ezt akartam... nem így. Nem összetörni és magára hagyni, nem. Azt akartam, hogy barátunk maradjunk. Nem én tehetek róla, hogy ő nem ezt akarta. Nem az én hibám, hogy lejáratott... 

Minden péntek este kezdődött. Találkoztunk, amolyan dupla randiszerű estét terveztünk, de amikor megláttam, azt kívántam, bárcsak máshol lehetnék. A csókja sokkal szörnyűbb volt, mint eddig bármikor. Én voltam a szörnyű, amiért ezt éreztem, de nem tehettem ellene semmit. Nagyon akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mint amikor még semmi sem romlott el. De én megváltoztam... ő pedig ugyanolyan maradt. Gyerekes.
Ivott, oké. Hétvége volt, buli, ezer éve nem mentünk fel. Megértem. Elszaladt vele a ló, jó, előfordul. Kivel nem? De a képembe mondani, hogy tudja ám, hogy direkt kivártam hogy ő keressen, és hogy ő már csak azért sem, merthogy milyen az már, ha mindketten ilyenek vagyunk? Könyörgöm, nem tehetek róla, hogy akarom, hogy őt is érdekeljem! Vagyis, csak akartam. Nincs rá többé szükségem...
Amikor megbeszéltük, hogy legyen vége, a szememhez vágta, hogy önző vagyok és vak. Elfogadtam. Csak dühös, majd rájön, hogy ez erős kifejezés volt. Ő nem szakított rám soha időt, én áldoztam fel érte mindent. Rá fog jönni. Ezzel hitegettem magamat.
De amikor másnap felmentem bulizni a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb szerkómban, amit mindenki égre és földre dicsért, egyesek mégis nevettek rajtam és mutogattak, tudtam, hogy valami nem oké. Ilyen még sosem történt velem... tudtam, hogy nem a ruha az oka. Akkor mi? Nem értettem.
Egy barátnőm világosított fel, aki ismerte Roland osztálytársait... Teljesen lehordott a fél sulija előtt, úgy beszélt rólam, ahogyan én sosem lettem volna képes róla. Oké, hogy én szakítottam vele, de! Nem. Ezt. Érdemeltem. Mindig jó voltam hozzá, fél évig együtt voltunk!
Ez nem jelent neki semmit? Csak így eldobja? Leéget? Hazudik rólam?
Köszönöm... Nem tettem semmi rosszat, egyszerűen elmúlt. Az ő hibájából... ellökött magától, én pedig sajnálom, de senkinek sem vagyok a pincsi kutyája. Nem fogok egy pasi után futni..
Soha többé!

Sweet dreams

"Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél."  

Ezt írja Nyikolaj Vasziljevics Gogol a Holt lelkek című művében, és szerintem őrületesen igaza van. Nagyon megfogott az ez idézet, valahogy - húúú - átjárt tőle a hideg. Igazából semmi nagy dologra nem gondolok, csak apróságokra - és mindannyian tudjuk, hogy az ördög a részletekben rejlik. Egy fáradt ölelésben egy egyszerű péntek délután, egy mosolyban, amely azt mondja, veled vagyok, és nevetésben, mely neked és miattad szól. Ezek számítanak igazán, és nem az elnagyzolt szavak s ígéretek. Azt hiszem, megtanultam értékelni az apróságokat. Nekem tényleg számít mindez. Nincs szükségem hazug képzelgésekre. 

Csak szeretném élni az életemet, arról álmodozni, hogy minden, amit szeretnék valóra válik... mégis, ha meglátom, hogy 11:11 van, vagy egy hullócsillag cikázik át az égen, patkó pottyan a lábam elé, akkor sem kívánok mást, csakhogy 'boldog legyek'. Ennyi az egész. Nincsenek flancos vágyaim - oké, az flancosnak számít, hogy Andy Biersack felesége akarok lenni? Mert akkor igenis nagyravágyó vagyok, ez minden álmom -, csak a boldogságomat keresem fáradhatatlanul.  Mint egy amazon, vagy nem. Igazából fogalmam sincs. 

Nem igazán találom egyelőre az életem értelmét, nem igazán tudom, mit szeretnék. Két jövőt látok magam előtt. Az egyik biztonságos és unalmas, a másik ismeretlen és rizikós. 

A biztonságos Magyarország, a pszichológia és a könyvkiadás. Hozzámennék valami idióta, unalmas pasashoz, lennének gyerekeink, és egy kutyánk, családi házunk nagy kerttel, meg minden ami kell. 

A rizikós viszont Los Angelest jelenti, és egy hatalmas kalandot. Ha mázlista lennék, belefuthatnék az imádott sztárjaimba, és akkor még az sem érdekelne, hogy alig beszélem a nyelvet. Megoldanám valahogy. Kitanulnám a pszichológiát angol nyelven, addig pedig pincérkednék vagy akármi. Végül hozzámennék valami tetkós rockistenhez, és sosem lenne nyugtom. Imádnám. 

Szóval ez a két lehetőség terül el előttem. Tudom, tudom... a második szinte esélytelen. De miért ne? Annyi embernek bejött már... jó, nem soknak. De van, akinek igen. És miért ne lehetnék én az a kiváltságos személy, akit megszerethet Samie, Andy, Max, Matt, vagy akárki? Miért ne? 

Álmodozni még mindig szabad...

Breaking up

 Sosem hittem volna, hogy én leszek az a lány, aki szíveket fog összetörni. Oké, magamban rengeteget álmodoztam arról, hogy pasik fognak a sarkamban loholni, és egy ideig úgy is volt. Egy egész nyáron át élvezhettem a sulink leghelyesebb pasijának, Márkónak ölelő karjait a derekam körül, a testének melegét az ágyamban. Nagyon jó nyár volt, annak ellenére, hogy semmi vad dolgot nem csináltunk. Elvégre én alig múltam 14, ő meg egy édes 16 éves kis srác volt. Eszünkbe sem jutott semmi olyasmi.

És most itt vagyunk, két évvel később. Én 16 vagyok, egy folyamatosan változó, de erős lány, ő pedig 18 éves, és elveszett. Sosem hittem volna, hogy ő lesz az, aki elsüllyed a drogok világában. Ő, aki két éve, amikor minden vasárnap reggel a mosolyával indult, azt mondta, még csak egy cigit se venne a kezébe. Nem csak én változtam. Elveszítette önmagát. És amikor ez megtörtént, elveszített engem is. 

Visszatérve a mába, sosem gondoltam, hogy egyszer nekem fog álmatlan éjszakákat okozni a szakítás gondolata. Annak a gondolata, hogy egy olyan valakit elhagyjak, aki a szíve összes szeretetével engem szeret. Tudom, hogy így van, még ha nem is mindig mutatja ki. Senkit soha nem szeretett annyira, mint engem, és ez rémisztő. 16 éves vagyok, nem arra a féle szerelemre vágyom, amit ő tud nyújtani: nekem nem békés, baráti szerelem kell, hanem a mindent felemésztő, gyilkos és őrült. Azt akarom, hogy belehaljak a boldogságba, hogy áradozhassam valamiről, ami miénk. El akarom veszíteni a fejemet, mint régen Balázzsal. És ő ezt nem tudja nekem megadni...

Szóval itt voltam én, az erő és a makacsság legtökéletesebb mintapéldánya, és nem tudtam, hogyan mondhatnám ki azokat a szavakat, "Vége". Elpróbáltam őket párszor az ajkaimon, de hangosan sosem tudtam kimondani. Rengeteg emberrel közöltem, befejeztem a gyötrődést, ma szakítok vele. De sosem tettem meg. Gyenge vagyok, a mai napig. 

Vagy inkább csak gyáva és együttérző. Tudom, hogy fájni fog neki. Egy kicsit az én szívem is bele fog szakadni, de tudom, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz egy idő után. Ő nyár után felköltözik Pestre, hogy annak tanuljon, aminek akar. Ott lesz szingliként, csajozhat ezerrel, vagy bármi. Én pedig itt leszek, egy majdnem 17 éves lány, és azt csinálhatok majd, amihez csak kedvem szottyan. Tombolhatok, kiélvezhetem a korom adta lehetőségeimet, és élhetek. Korlátok nélkül, szabadon. Mindkettőnknek csak haszna válna a dologból... Akkor miért nem tudom kimondani azokat a szavakat?

És miért nem tudok nemet mondani azoknak, akik eközben is engem akarnak? Jó, nem kurvultam el, szó se essen erről, nem csináltam semmit, és nem is tervezek, egyszerűen csak beszélgetek, ígérgetek és húzom az agyukat. Sosem hittem volna, hogy nekem ez menni fog. Talán nem is megy, nem tudom. Lehet, hogy nagyon gázul flörtölök, nem figyeltem meg még magamat. A lényeg, hogy megcsinálom. És ezt egy halálosan szerelmes lány nem teszi meg, ugye? Még egy jel, ami azt mutatja, nem illünk össze. Egyszer talán, hónapokkal ezelőtt, amikor sebzett és kétségbeesett voltam, passzoltunk. De most, amikor visszanyertem az erőmet, többé nem volt esélyünk. Mellé nem való egy erős lány, nem tűri el ha irányítják. Ő olyan kis félénk, megijed a hatalomtól. Tudom, tudom. 

Ismét jön a kérdés: miért nem tudod kimondani? Miért hezitálsz még? Miért tartod kétségek között az összes fiút? Miért játszol Mindenhatót? 

Esküszöm, nem tudom! Élvezem? Nem hinném. Nem túl jó érzés attól félni, hogy mindent elveszíthetsz. Közös barátok? Valamelyikőnk elveszíti őket, és mivel a barátaink a fiúk, meg azok barátnői, én esnék ki. Nagy valószínűséggel. De barátok miatt együtt maradni valakivel? Szánalmas dolog, mind neki, mind nekem.

Meg kell tennem azt a lépést. Hamarosan... 

Mielőtt még mindent elveszítenék, és ismét csak én maradnék, az erőm és a legjobb barátnőm. 

Klau, tudom, hogy nem olvasod ezt, mert már rég elfelejtetted, hogy egyszer megmutattam ezt neked. Tudom, és örülök neki, hogy így van, örülök hogy még nem terhellek ezekkel a gondolataimmal is téged. Ha mégis olvasod, köszönöm, hogy sosem szóltál erről nekem. Te vagy a legjobb, de tényleg. Te tartottad bennem a lelket, amikor meg akartam halni, és te állsz mellettem most is, amikor már az a lány, akit szerettél, tényleg meghalt.

 Csak azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek. Remélem, olyan boldog életed lesz, amilyet megérdemelsz. :)