Karma

Azt hiszed, minden megváltozik. Azt reméled, az élet egyszer csak felnevet, és azt mondja, ez csak vicc volt, az igazság az, hogy tökéletes élet vár rád valahol, valakivel. 

De mind tudjuk, hogy a remények csak lassú gyilkosok.

Sosem váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket. 

Kegyetlenek, kínoznak minket.

És mindig hazudnak...

A minap volt egy érdekes beszélgetésem az egyik barátnőmnek nevezhető osztálytársammal. A karizma volt a téma, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a karizma egy kurva. Ő volt az első ember, aki ugyanabba hitt, mint én, és ez egy kicsit megnyugtatott: nem vagyok teljesen őrült. 

Mindketten hisszük, hogy a rossz dolgok nem történnek meg csak úgy maguktól. Okaik vannak; régen, a nagyon régi múltban tenned kellett valamit, amiért azt érdemelted, amit. Nincsenek véletlenek, mindennek okai vannak. Súlyos, titkolni való okai. Nem kell csodálkozni azon, ha egy gyilkos egyszer csak rákos lesz, vagy ha egy hazug embert elcsap egy kocsi. Csak a sors vette őket kezelésbe. Én ebben hiszek. 

Ő is tudta és én is, hogy mivel érdemeltük ezeket a rosszakat, amiket kaptunk: ő folyamatosan becsapta a szüleit, én pedig... én csak egy nagyképű ribanc voltam, és tönkretettem egy csomó olyan ember életét, akik sosem ártottak nekem. Lelki nyomorultak lettek, elferdült ízlésű kurvák, vagy magányos stréberek - és ezekről én tehettem. Kínzott a bűntudat, de ez nem volt elég büntetés. Azt érdemeltem, hogy én is örökösen szenvedjek. Tudom, tudom. De ettől még rohadt nehéz elviselni. 

Kezdem felfogni, hogy nem vagyok én egy rusnyaság, de ez nem elég. A pasik észrevesznek. Tök jó, imádom. De innentől jön az átok... egy éjszaka. Ennyit érek. Pedig nem öltözködök úgy, mint egy útszéli, nem flörtölök éggel és földdel, s mégis: ennyi vagyok a szemükben. Egy éjszaka. Egy jó szex. Aztán álohá, viszlát!

De el tudom viselni. Erős vagyok még akkor is, ha néha megtörök. Tudom, hogy megérdemlem. Sok rosszat tettem, miért csodálkoznék, hogy ez mind visszaszáll rám? Megpróbálok jó kislány lenni, de nem tudok. Szükségem van az izgalomra, a tilos dolgokra, a szabályszegésekre, a rossz fiúkra... Ez az én életem. Tudom, elcseszett és rossz, de nem tehetek róla. Csak így tudom élvezni. 

Muszáj megvédenem az igazamat és visszaszólnom, muszáj kiszöknöm az iskolából amikor azt megtiltják, és muszáj tönkretennem a testemet, csakhogy ne érezzem a lelki fájdalmaimat, hisz ilyenkor csak a test fáj, az pedig kezelhető. Túlélhető. De a lelki... az más kérdés... az nehezebb. 

Számomra lehetetlen küldetés... nagyon elcsesztem valamit 4 évvel ezelőtt, és most ezért bűnhődöm. Értem én. Csak nehéz elfogadni és együtt élni vele...