Csúsztatás

Igen, úgy volt, hogy ma lecsapolják az így is kevéske véremet, de az orvos azt mondta menjek inkább holnap. Pedig már lelkiekben készen álltam, erre meg csak holnap kell mennem.
Utána mondta, hogy kb 2 hét múlva menjek ultrahangra meg még fasz tudja mire. Csúnyán néztem, de nem érdekelte és beutalt :(
Anyának is mondtam, hogy de én nem vagyok terhes és nem akarok ultrahangot, de mondta h ott nem csak azt nézik. Persze tudom tudom,de akkoris. Semmi bajom. Legalábbis remélem o.O

Szóval most itthon döglök, a fejem szét megy, szédülök és félek.
Azt mondta a doktor h esetleg lehet, hogy valamire nagyonnagyon allergiás vagyok, vagy valamiből nincs elég a szervezetembe, aztán ez valami tiltakozásféleség.
Nekem úgy tűnt, hogy ezt a mondatot valami idióta filmből szedte, de nem szóltam semmit.

Remélem azért nemsokára okés leszek :|
Ja és holnap vérvétel (N) :(

Szombat-Vasárnap

SZOMBAT

Felkeltem 11 körül, aztán megcsináltam azt a kibaszott prezentációt, majd pihentem. Végre. Elméletileg úgy volt, hogy megyünk fel városba, de Dávid nem gyógyult meg, így le lett mondva. De azért átmentem hozzá filmezni. A leszbikus vámpírok gyilkosait néztük. Kibaszott egy beteg film XD De jókat nevettem neki =)
Aztán beszélgettünk egy csomó mindenről, elvoltunk de belázasodott szegény szóval féléjfélkor jöttem is haza :)

VASÁRNAP

Úgy keltem, hogy majd' szétrobbant a fejem. Éreztem, hogy ez nemigen lesz okés. Egész nap úgy járkáltam mint valami zombi, anyám meg még így is be akart küldeni a koliba. Aztán végre belátta h ez így húzós lenne, szal kijelentette, hogy maradjak itthon, de akkor holnap vérvétel, utána meg hasicété. Rendesen beszartam ugyanis a tűtől is meg a vértől is félek :|
Szóval rendesen félek, de majd csak túlélem :)
A bunkó brigádról semmi új hír, csak annyi, hogy még mindig bunkók :D

Szurkolást, hogy ne ájuljak el (yn) :)

Rossz oldalon

A kalapot a szemembe húztam, hogy ha valaki beles a kocsiba, ne ismerhessen fel... tökéletesen láthatatlan voltam, úgy szemléltem az embereket. Hamarabb éreztem, mint láttam. A pillantásom rögtön arra tévedt. Lerántottam fejemről a kalapot, hátha észrevesz, meglát és köszönöm... Szememmel végigkövettem alakját, míg el nem libegett a kocsi előtt. A szívem gyorsan verte a ritmust, a lélegzetem felgyorsult, de ahogy tovább ballagott, felém sem nézve, összetört a szívem és a lélegzetem is elakadt. Bús, komor arcomat ismét a kalap mögé rejtettem. Így senki sem láthatta a könnyeket, amik alattomban kicsordultak... a szívem könnyezett...

A fenti kis valamivel jellemezhetném leginkább a péntekemet. Jól kezdődött a nap, vártam, hogy itthon lehessek, főleg mert hülye kis szívem még mindig reménykedett, mindannak ellenére, hogy az eszem gyűlölte a gondolatát is. Mert az eszem tudta, mekkora bunkó egy ember, a lelkem viszont nem is sejtette, hiába tört össze miatta.
De visszatérve a péntekre. Vártam, hogy fél 2 legyen, ugyanis ekkor indult a vonatom haza. Kiírták, hogy 5 perc késés... magamban morogtam egy sort, de felszálltam a vonatra, legalább addig se fáztam. Majd az 5 percből 30 lett, a 30-ból pedig 60. A 60-t a 90 követte. Végül 2órás késéssel elindultam haza... Kiderült, hogy a késés oka egy öngyilkos bolond.
Dühös voltam erre az emberre, de ugyanakkor sajnáltam is. Mi vehet rá egy embert arra, hogy kioltsa az életét? Biztosan hatalmas katasztrófának kellett történnie vele...

De aztán az egyik barátom közölte, hogy megérti és ő is elgondolkodott ezen a dolgon. Ekkor még mérgesebb lettem arra a félnótásra. Ha miatta elvesztem az egyetlen barátomat...
Furcsa arra gondolni, hogy az egyetlen ember, aki igazán megért és foglalkozik velem, egy fiú. egy olyan fiú, aki régen szerelmes volt belém, én pedig bunkón eltiportam. Tudom, hogy már csak barátként szeret, és ez így helyes. A helyébe én még utálnám is magamat, mert kiszúrtam vele. De ő mellettem van, amiért nem is tudja, mennyire hálás vagyok.

Rengeteg emberről mondhatom el, hogy barátomnak hittem, de mindig kiderült, mekkorát is tévedtem. Becsaptak, elhagytak más miatt, és még csak annyit sem mondtak, hogy sajnálom.
Ha a múltamra gondolok, egy sötét üreget látok magam előtt. A sarokban, összegömbölyödve kuporgok én - mint a jelentéktelen személy. Elől hemzsegnek az emberek. A nevem egyszer sem hangzik el, mintha nem is lennék. Ők irányítják az életemet úgy, hogy rám sem bagóznak. Én meg csak kuporgok, és egy segítő kézre várok... többnyire hiába.

Rossz érzés visszaemlékezni, ezért nem is szoktam. Ha a múltad rosszabb, mint a sötét középkor, nem igazán akarsz emlékezni. Legszívesebben felejtenél. De félek is, hogy tényleg elfelejtek mindent. Hogy egyszer csak nem emlékszem majd azokra a levelekre, amiket Ő küldött titokban. Hogy nem emlékszem leheletének finom, meleg illatára. Hogy széles vállainak körvonala kicsusszan az emlékezetemből, hogy már nem emlékszek arra, amiket mondott. Vagy hogy mennyire akartunk találkozni kettesbe, titokba. Mennyit szervezkedtünk, hogy egy pillantást is válthassunk. De választás elé állították... és én kerültem ki vesztesként. Mondhatnám, hogy ez megszokott tény.

Sokan szeretnek. Kedvelnek. De senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy az első legyek. Hogy miattam mondja azt másnak: Sajnálom, de én mást választottam. Ő fontosabb.
Annak az embernek, aki ezt mondaná, odaadnám mindenemet, a szívemet lelkemet és sose hagynám el. Egyetlenegyszer szeretnék valakinek a mindene lenni; a világ közepe, ha úgy tetszik. A legjelentősebb.

Hiú remény... tudom, hogy sose leszek az. Vannak a nyertesek és a vesztesek, akik sosem keverednek. Egyértelműen a vesztesek oldalát erősítetem. Nem baj, egyszer talán megszokom...

Húha

Olyan kis hülye vagyok, de komolyan :)
Nem tudom, miért foglalkozom azzal, hogy mások mennyi idiótaságot hordanak rólam össze, vagy hogy ki mit gondol. Le kell szarni, és akkor könnyebb lesz minden :)
Leszarom, hogy valakik leszarnak hetek óta, leszarom, hogy az a szó, hogy "SOSE" nem létezett, és a "MINDIG" is csak egy eltúlzott jelző.

Tudom, hogy annyi minden jobb és egyszerűbb lenne, ha kicsit nem törődnék az emberekkel, de ilyen vagyok, na. Viszont azért erősen próbálkozom. :D
Hiába mondják fateromék, hogy: "téged nem érdekel semmi", "mindent és mindenkit leszarsz", "igazán foglalkozhatnál másokkal is", ők nem tudják, milyen eszeveszettül érdekelnek az emberek. De az ő bajuk, higgyenek amit akarnak, nem igazán hat meg :'D

Este is tök szar kedvem volt, le is akartam feküdni éjfél fele, erre meg elkezdenek dumálni meg felbasszák az összes lámpát a házba. És még én vagyok a köcsög, mikor szólok, hogy bocs már, de aludni akarok. Mi a válasz? "Minek fekszel le ilyen korán?"
De ha mondjuk még hajnal 1kor is fent vagyok, rögtön basztatnak, hogy: "Miért nem tudsz lefeküdni mondjuk 10kor?"
Istenem, legalább maguknak ne mondanának ellent :'D

Hát ma fél11-kor keltem. Nem éreztem szükségét hamarabb kelni, ugyanis 1.akivel beszélni akarok, az magasról szarik rám 2.és minden más ember is így tesz :'D
Szóval felkeltem. Rögtön megkaptam h "te mindig csak alszol"
Mondom baszd meg, ha este nem hagytatok akkor mikor aludjak? -.-"
Utána megcsináltam azt az idióta prezentációt. Szenvedtem vele vagy 3 órát, rendesen fel is idegeltem vele magam.
Este meg megint koli. Már nagyon kivagyok tőle, semmi kedvem bemenni, jönnék haza. De hogy minek, mikor úgyis csak itthon ülnék? Nem tudom. Komolyan nem.
De hát mikor is volt olyan, hogy én valamit is tudtam miért történik?

Velem csak úgy megtörténnek a dolgok, de mindenki elfelejt szólni, hogy: héé, mostantól nem dumálunk, mert más fontosabb mint te. Vagy: mostantól le vagy szarva, mert olyan kedvem van. Miért nem lehet ennyit kinyögni? Miért kell csak úgy simán lelépni?
Nem értem, nem értem, nem értem...

Lejtőn le

Egyszer, valahol azt olvastam, hogy az élet egy spirál, tele mélypontokkal, ahonnan csodás út vezet a csúcsra, ugyanakkor az onnan lefelé vezető út borzalmakkal és fájdalommal van tele.
Akkor csak legyintettem egyet, és nevetve továbblapoztam. De most, egy évvel, és rengeteg tapasztalattal később látom csak, mennyire igaza volt az idézet írójának.

Velem csak az a baj, hogy míg a mély hosszú és magányos hely, addig a csúcs egy aprócska sziget, amire csak az egyik lábam fér fel, és mily est felérek, le is zuhanok onnan.
De érzem, hogy egyre erősebb vagyok a sok zuhanástól; megerősít, strapabíróvá tesz, hogy túléljek mindent.
Már nem tudok sírni azon, ami miatt fél éve meg akartam halni. Már nem hat meg, ha azt mondják, csúnya vagyok és buta, vagy ha meg akarnak ütni. Lerázom magamról, és azt mondom, erős vagyok, túlélem.
Ugyanakkor a lelkem mélyén, legbelül még mindig ugyanannyira fájnak a dolgok, ha nem jobban.
Egy név, egy illat vagy egy szó olyan, mintha kést döfnének gyötrődő szívembe, és rendesen meg is forgatnák. De mély levegőt veszek, felállok a földről és azt mondom: Erős vagyok, túlélem!

De akárhányszor ismétlem ezeket a szavakat, egyre közelebb kerülök a spirál aljához, és egyre nehezebben mondom ki, hogy erős vagyok. Egyre kevésbé hiszem el, hiába bizonygatom.
Akárhányan mondják, hogy kitartanak mellettem, egyre kevésbé hiszem el.
És akármennyire akarom, sose leszek olyan erős, amilyennek mondom magam...