Egyszer, valahol azt olvastam, hogy az élet egy spirál, tele mélypontokkal, ahonnan csodás út vezet a csúcsra, ugyanakkor az onnan lefelé vezető út borzalmakkal és fájdalommal van tele.
Akkor csak legyintettem egyet, és nevetve továbblapoztam. De most, egy évvel, és rengeteg tapasztalattal később látom csak, mennyire igaza volt az idézet írójának.
Velem csak az a baj, hogy míg a mély hosszú és magányos hely, addig a csúcs egy aprócska sziget, amire csak az egyik lábam fér fel, és mily est felérek, le is zuhanok onnan.
De érzem, hogy egyre erősebb vagyok a sok zuhanástól; megerősít, strapabíróvá tesz, hogy túléljek mindent.
Már nem tudok sírni azon, ami miatt fél éve meg akartam halni. Már nem hat meg, ha azt mondják, csúnya vagyok és buta, vagy ha meg akarnak ütni. Lerázom magamról, és azt mondom, erős vagyok, túlélem.
Ugyanakkor a lelkem mélyén, legbelül még mindig ugyanannyira fájnak a dolgok, ha nem jobban.
Egy név, egy illat vagy egy szó olyan, mintha kést döfnének gyötrődő szívembe, és rendesen meg is forgatnák. De mély levegőt veszek, felállok a földről és azt mondom: Erős vagyok, túlélem!
De akárhányszor ismétlem ezeket a szavakat, egyre közelebb kerülök a spirál aljához, és egyre nehezebben mondom ki, hogy erős vagyok. Egyre kevésbé hiszem el, hiába bizonygatom.
Akárhányan mondják, hogy kitartanak mellettem, egyre kevésbé hiszem el.
És akármennyire akarom, sose leszek olyan erős, amilyennek mondom magam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése