Az előző bejegyzésem után szinte azonnal robbant a bomba - persze ez még nem az az igazi nagy vihar, amit én megjósoltam, de a mostani szombatomat simán nevezhetnénk egy hadüzenetnek. 

De kezdjük az elején - mert azért úgy a logikus. A pénteket nem szeretném különösebben részletezni, mert túl csúnya és túl unalmas volt ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe. Hajnali fél háromig, legalábbis. Már épp hazafelé indultunk, amikor úgy döntöttem, megnézem az időt, és akkor megláttam a nem fogadott hívást. Természetesen Danika volt az, ki más. Én pedig annak ellenére, hogy nem akartam visszahívni, mire észbe kaptam, már tárcsáztam is a számát. Részeg volt. Istenem, sosem hallottam még ennyire részegnek! De persze amint megkérdezte hol vagyok, mert értem jön, megmondtam neki. Nem bírtam nemet mondani neki. Képtelen voltam rá. De az elvárásaim persze megint túl nagyok voltak. Nem csókolt meg köszönésnél, csak állt némán. Elindultunk, és annak ellenére, hogy nekem jött, hatalmasat borultam, és mindenem fájt, nem csókolt meg. Az ölébe vont, hajtogatta, mennyire sajnálja, de nem kaptam csókot. És ez fájt. Jobban, mint az égő tenyerem, és a széthorzsolt térdem. Nem részletezném tovább, mert az egész este ilyen keserédesen telt. A kezeink összekulcsolva, a keze a combomon, a nevetése, a teste az ágyamban, aztán a sokk. Ő hazamegy. Semmi köszönés. Semmi magyarázat. És amikor megkérdeztem, "Miért hívtál fel egyáltalán?"

A válasz: "Nem akarok erről beszélni. Se ma, se holnap, se semmikor. Jobb ez így! Szia." 

Dani ekkor elhajtott, én pedig bezártam előtte a szívemet. Örökre. 

A szombaton ezért természetesen rémesen indult, és úgy is folytatódott. Ráadásul rémesen beteg voltam, és a rám nyomuló idiótákat is egyedül kellett leráznom. Az este fele körül azonban csoda történt. Megjelent A (még nem beszéltem róla szerintem, és az inkognitó miatt nem is fogom leírni a nevét egyelőre, jobb ez így). Be kell vallanom rémes barátnő létemre, hogy amióta egyszer egy jót beszélgettem vele, miközben Danika mással volt valahol máshol, egy kicsit bejött nekem. Persze utána egy szót sem beszélgettünk, mert én Danit kergettem folyamatosan, ő pedig ki tudja, mit csinált. De most odajött köszönni, és valamiért leült mellém. Én pedig majdnem elájultam. :) Utána nem igazán tudom, mi történt. Úgy értem, nem tudom, mikor keveredtünk ki az erkélyre, hogy hogyan kerültem az asztal tetejére, hogy miért tettem fel a lábamat az erkély tetejére, és hogy ő miért ölelt meg néha. Nem mászott rám feltűnően, csak beszélgettünk. A legvadabb dolog, amit mondott, hogy feleségül fog venni. Én pedig, bár nem mondtam igen, nem is ellenkeztem túl hevesen. Ó, igen, ő bármikor feleségül vehet, ha kell, holnap költözök hozzá Pestre. Úgyis azt mondta, hogy kétszemélyes az ágya ;) 

Oké, leálltam! Térjünk vissza a tárgyra. 

Jól éreztem magam vele, és elég helyes is. Sőt, egy isten! (Nyugalom, Petra. Nyugalom.) Szóval szívesen töltöttem vele az estémet. 

És amikor másnap rám írt! És harmadnap! És ma is! Elolvadtam tőle :) Na jó, most befejezem, mert nem tudok többet laikus szemmel írni róla. Ha lehűtöttem magam egy vödör jéghideg vízben, majd jelentkezem!

Pehely

 Pehelykönnyűnek érzem magam. Ez nem a szokásos "sodródom az árral" érzés - ez most más. Több. Érzem, hogy valami hatalmas változás közeledik. Az előszele már réges rég elért, de az igazi vihar még várat magára. Érzem a levegőben repkedő szikrákat, az elfojtott indulatokat, az eltitkolt érzéseket. Tudom, hogy egyszer forró lavinaként végig fog söpörni az életemen, csak azt nem tudom, melyik lesz az a nap? Holnap? Holnapután? Egy hónap múlva? 

Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám valahogy a közeledő hurrikánt - szeretnék elég erős és bátor lenni ahhoz, hogy minden emberhez egyesével odamenjek, akinek köze van a ránk váró katasztrófához, és elbeszélgessek velük. Elmondanám Daninak, hogy sajnálom, amiért olyan csúnyán váltunk el a szakításunk után, de rémesen fájt, és képtelen voltam másképp kezelni. Elmondanám Lokinak, hogy ha tudtam volna, mit érez, talán sosem teszem meg azt, amit az East Festen - hogyha szólt volna, talán most mellette lennék. Elmondanám Danikának, hogy minden ellenkezésem ellenére megszerettem, és a szívemhez nőtt. Ez a legfontosabb. Annyira félek kimondani, pedig lehet, mindent helyrehozna. Vagy mindent elrontana. Elmondanám az összes közös barátunknak, hogy sajnálom! Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, aki miattam szenved. De nem csak én tehettem róla. 

Sosem kértem, hogy bárki is belém szeressen. Nem kértem, hogy a barátságuk tönkremenjen - talán nekem fáj a legjobban, hogy ők már nem az a tökéletes trió, akiknek megismertem őket. Életem legszebb estéi voltak, amiket mi négyesben együtt töltöttünk. Sosem fogom elfelejteni azokat az éjszakákat, amikor belejtettem a Deltába ezzel a három csodálatos fiúval, és minden szem ránk tapadt. Istenemre esküszöm, hogyha megtehetném, visszamennék. Legalább egy napra. Ismét meg akarom ölelni Danit anélkül, hogy fájna. Szeretnék úgy vigyorogni Lokira, hogy ne szakadjon bele a szíve. És szeretnék úgy ránézni Danikára, hogy ne a kételyeket érezzem. 

Igen, mindenemet feladnám, ha visszamehetnék. Akkor, abban az időben boldog voltam - tökéletesen boldog. Mindenem megvolt, amire egy lány vágyhatott - egy csodálatos fiúkból álló baráti társaság, ami csakis az övé volt. Én pedig elveszítettem, és így, visszagondolva talán csak az én fejemben voltunk mi ilyen tökéletesek. Talán ők már akkor is tudták, hogy később ez lesz, és csak én voltam ilyen naiv. 

De hát kérdezem én, ki sejthette volna, hogy a volt barátom két legjobb barátja belém fog szeretni? Úristen. Nem hiszem el, hogy ezt le mertem írni... 

Ez annyira félelmetes. És, nos... önbizalom növelő is. De legfőképpen fájdalmas. És szomorú. Ó, istenem, annyira hiányoztok, srácok!

Zagyva

Több, mint egy hónap eltelt, és nem hogy megoldódtak volna a problémáim, még több keletkezett. Azt se tudom, hol kellene kezdenem. Tényleg nem. 

Danikával semmi nem változott - ja, de. Még bonyolultabb lett. Már én sem tudom, mit érzek. Eleinte minden áron vele akartam lenni, és ez még most is bennem van, de közben már kezd elegem lenni. Nem nekem való ez a huzavona. Lassan már két hónapja játsszuk ezt. Néha nem is beszélünk, utána pedig üzenetekkel áraszt el, engem keres minden percben, áthív magukhoz, pedig ezt még Tomika is elismerte, hogy szokatlan tőle. Egyik percben úgy érzem, végre mellettem képes elfelejteni azt a hülye csajt, máskor viszont azt gondolom, hogy csak egy pótlék vagyok. Kezdek beleőrülni ebbe a játékba. 

Közben Lokyról is kiderültek dolgok. És Nagygyőrről. És Morvairól. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mikor történt mindez? Az elmúlt két hónapban nem láttam mást az én kis szívszerelmemen kívül - akárhányszor döntöttem el, hogy befejezem a játszadozást, mindig visszarántott. A fentebb említett fiúk nem látják? Nem veszik észre, hogy teljesen bekebelezett? Teljesen birtokolni akar - legalábbis úgy viselkedik, és ez az, amiért még jobban össze vagyok zavarodva. Ha annyira akar engem, hogy nem képes más fiút elviselni a közelemben, akkor miért nem lép már? Miért nem kér meg, hogy legyek az övé? Csakis az övé? Mi ez az egész? 

És nekem mikor lesz elegem? Mikor veszem már rá magam végre, hogy döntés elé állítsam? Bernáthtal anno 3 hétig bírtam, de ez már két hónapja így megy... és akárhányszor ott van előttem az esély, elszalasztom, mert csak a pillanatnyi tökéletes, euforikus boldogságra tudok gondolni. De egyszer elegem lesz. Nem, már most elegem van. A kérdés már csak az, hogy mikorra szedek össze annyi bátorságot, hogy ráhagyjam a döntést. Ha nem akar majd engem, abba beleszakad a szívem, de el kell majd fogadnom. 

Ó, és itt is a válasz. Ezért nem cselekszem. Mert nem vagyok biztos benne, hogy akarna. De... jobb tudni a rosszat, mint hinni a hazugságban, nem igaz?