My kitty cat and my fake friends

Írni akartam valami jó kis bejegyzést, de cserben hagyott az ihletem. Ez a kezdés is... annyira szánalmas. 

A gond igazából az, hogy két dologról tudnék beszélni.

 Az egyik Andris, a szerelmünk, és a csodálatos egymásra találásunknak ecsetelése, de ezt már megtettem, és amúgy sincs kedvem telenyomni a blogomat a nyáladzásommal. Ő úgyis tudja, hogy imádom. Meg hát én is tudom, hogy imádom. Ez nem egy bizonytalan helyzet, amin rágnom kéne magamat, ő csak van, és szebbé teszi a napjaimat, az életemet, úgy mindent. Most ő az egyetlen biztos pont az életemben, és mellette sikeresen lenyugodtam. Úgy érzem, mellette megtaláltam azt, amit kerestem, és mellette tudok maradni jó sokáig. Ő annyira csodálatos hozzám :) A legjobb az egészben, hogy nyugodtan magamat adhatom, mert ő így szeret, ahogy vagyok. Nem szeretné, ha a kedvéért totálisan más emberekkel lógnék, nem akarja, hogy szőke legyek, hogy öltözzek másképp, vagy bármi egyebet. Azért szeret, mert ilyen vagyok. És én is azért szeretem, mert ő ilyen. A kis drágám kitalálta, hogy edzeni fog, mert én annyira jó csaj vagyok (szerinte), és fél, hogy elveszít, és mellettem ő is jó pasi akar lenni. Egyébként semmi baj nincs vele, komolyan. Ő tökéletes. Nem is értem, honnan szedte, hogy én jobb vagyok nála. Ő tiszta, őszinte és a végtelenségig kedves. Én romlott vagyok, szarkasztikus és mindig is megvolt bennem az irányítókészség. Nem kellene szeretnie. Ő túl jó hozzám képest - és mégis ő érzi úgy, hogy mázlista. Ha tudná... várjunk csak, de hisz tudja! Mindent tud rólam. Még a nyári kis kilengésemről is beszéltem neki, hogy mennyire szégyellem magam miatta. És megértett. Úgyhogy... tudnám nem szeretni? :)

Ó, tessék... máris elkezdtem a nyáladzást, annak ellenére, hogy nem akartam. De hát ő annyira jó :)) 

A másik dolog a barátaim, vagyis a hiányuk. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak akkor kellek nekik, ha éppen van valamilyen problémájuk, amit meg kell oldani. Addig tökéletes vagyok, amíg meghallgatom a nyávogásukat, vagy amíg segítek rajtuk, de utána le se szarnak. Hol vannak akkor, amikor magányos vagyok és szükségem lenne rájuk? Hol vannak, amikor hiányzik Andris és szükségem lenne a támogatásukra? Én mindig ott vagyok nekik. Mindenben. De ők? Sehol senki. Egy árva üzenet sem, nem hogy egy találkozó... Szánalmas. Miért nincsenek igazi barátaim? Annyira baromira szükségem lenne rájuk...

No igen.. erről se akartam egyébként beszélni, mert lehangol. Komolyan, tudom hogy gáz, de sírhatnékom van, ha rájuk gondolok, mert annyira hiányoznak. Mindegy... Mára ennyi.  

Tökéletes

Nehéz dolog figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőket. Akármilyen boldog is vagyok, a magányos pillanataimban eszembe jut azoknak az arca, akik miattam szenvednek, és a fájdalmukba egy kicsit belehalok én is. Persze az eszemmel tudom, hogy nem kellene velük törődnöm. Ők gyűlölnek engem, akkor nekem miért kellene rosszul éreznem miattuk? De túl lelkiismeretes vagyok. Túl ostoba. 

Ugyanakkor szeretek bosszút állni is. Hétvégén, amikor megláttam azt a lányt, aki az egész pletykát elindította, nem bírtam megállni gonoszkodás nélkül. Andrisra néztem, és amikor rájött, mit akarok, olyan szenvedélyesen csókolt meg az utca közepén, a lány orra előtt, hogy abba beleremegtek a térdeim. Ez az a csók volt, amit titokban, a szobánk rejtekében szoktam kapni, nem az óvatos, nyilvános csókunk. Ebben tűz lángolt. És ő ezt látta. 

Most mondhatnám, hogy rosszul esett, és hogy rosszul éreztem magam miatta, de nem lenne igaz. Pokolian örültem, amiért az orra alá dörgölhettem a boldogságomat, hogy a fiú, akibe halálosan szerelmes vagyok, ugyanígy szeret engem. Mert ez az igazság. Még sosem éreztem így senki iránt. Ez más, tudjátok? Itt nincsenek játékok és bizonytalanságok. Szeret, és nem fél kimutatni. Úgy mutat be mindenkinek, mintha az angol királynő lennék, mintha nálam nagyobb csodát nem is találhatott volna. Azt hiszi szerencsés, amiért rám talált. Pedig kettőnk közül én vagyok a mázlista. Megtaláltam a fiút, akire eddig vártam. Ő az én hercegem. Én pedig az ő hercegnője vagyok. És ez a mi tündérmesénk. 

Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem kell rosszul éreznem magam. Az ő bajuk, hogy nem képesek elfogadni, hogy minket egymásnak teremtettek. Utálhatnak, sőt, gyűlölhetnek, de ez ettől még nem fog változni. Ő a másik felem. És piszkosul mondhatnak rólam bármi rosszat, mert ő nem hiszi el. Ő ismer. Jobban átlát rajtam, mint azok, akikkel éveket töltöttem együtt. Ő - csakis ő számít igazán. Érte bármit képes lennék feladni. Tényleg bármit. Ez a legtisztább, legártatlanabb szerelem, amit valaha is birtokoltam. Minden közösen töltött percünkért hálás vagyok. 

Úgy érzem minden szenvedést azért kellett átélnem, hogy megkaphassam ezt a csodát. Már majdnem egy hónapja mondhatom magam a barátnőjének, de még mindig nem fogtam fel. Ő az enyém. És én az övé vagyok. Örökké. 

Mindig úgy beszél, mintha ez örökké szólna. A jövő telet tervezi, pedig még az idein sem vagyunk túl. A házunkról álmodozik, pedig még az sem biztos, hogy valaha is lesz olyanunk. Olyan, mint én, mert én is ezekről álmodozom. Az én fejemben is ott van a közös otthonunk álomképe. Annyira szeretném, ha valósággá változna. Annyira vágyom rá. Annyira akarom. Ő a számomra legtökéletesebb ember. Őt nekem teremtették. Ez már biztos. 

Szeptember 28. és az utóhatások

Felesleges lenne húzni a szót, egyszerűen csak leírom, oké? Hiába próbálnám meg körülírni, megfogalmazni, a vége akkor is körülbelül így nézne ki: OMFG EZT NEM HISZEM EL JÉZUSOOOM!

Igen, ennyire jó volt ez a nap. 

Andris szülinapja. :) 

Először a többiekkel Pavilonba mentem, de igazából alig emlékszek valamire, mert folyamatosan azt vártam, mikor indulunk már. Nagy sokára mindenki megitta a maga kis itókáját (én asszem boroztam), indultunk fel a Deltába. Amint felértem a lépcsőn kiszúrtam őt, és amint meglátott, mosolyogni kezdett. Naaagyon megölelgettük egymást, megpuszilgatott, és utána az este hátralévő részében ugyanezt csinálta. De nem csókolt meg. MÉG. Bár így is elég feltűnőek voltunk, mert mindenki minket bámult. Szerintem sokkot kaptak egyébként. De nem érdekelt. Igazából fel sem tűnt. Aztán lehívott cigit venni, és, nem tudom. Álltunk egymás előtt, én felnéztem, és akkor már tudtam, hogy megteszi. Életem legszebb első csókja volt, és ezt nem elfogultságból mondom. A két Dani az ágyban kapott le, Atis pedig egy utca közepén... De ő? Ő kivárt, és istenem ez így volt tökéletes. A szája pontosan illett az enyémre, és pont annyira volt magas, hogy kényelmesen megcsókolhassam. Nagyon jól értett a dolgához. Nem bírtam betelni vele, és folyamatosan mosolyogtam. Istenem, és ő is mosolygott! Az volt a legszebb az egészben, hogy láttam rajta, mennyire boldoggá teszi ez az egész. Folyamatosan azt mondogatta, hogy ez élete legjobb születésnapja. És bár nem hittem neki, csodálatos volt látni a mosolyt az arcán. És amikor az imént azt mondtam, hogy egész este nem engedett el, azt értsd szó szerint. Nem telt el úgy perc, hogy ne ölelt, ne csókolt volna. 

És tudjátok mi a legdurvább? Hogy Danika végig ott ült velünk szemben, és nem szólt egy szót sem. Láttam az arcán, hogy nem esik neki jól, és kicsit sajnáltam is, de istenem, nem bírtam betelni Andrissal. Ő volt minden, amire vágytam, és megkaptam. Az a mi esténk volt. Senki és semmi nem ronthatta el. A búcsúnk is félórásra nyúlt, és LG (legjobb haverja) már meg akarta ölni - meg szerintem engem is. :$ De végül elengedett. Ez volt életem legszebb estéje. 

Másnap pedig érkezett a bomba.

Igazából számíthattam volna rá, miután leálltunk nyilvánosan csókolózni, de azt hittem, azért ennél több idő kell majd ahhoz, hogy kiderüljön. Tündi reggelre már letiltott, nem magyarázkodhattam. Nem is tudtam vele beszélni, szóval csak annyit tudok, amennyit a Tumblr-jéről szedtem. Gyűlöl, és a barátait is ellenem uszította. Olyanokkal van tele az oldala, mint hogy gusztustalan vagyok, ribanc, meg undorító, és hogy én és Andris tűz és víz vagyunk, nem is érti, mit gondoltunk egyáltalán. Ja, és még a súlyomat is elkezdte kritizálni (mármint hogy egy anorexiás csontkollekció vagyok, akivel csak a kutyák játszanak)! Amúgy ez esett a legrosszabbul. Hívjon csak kurvának, akik szeretnek, tudják az igazat. És Tündi is tudja, csak most meg van sértődve és fáj neki. De hogy a súlyomat cseszegesse, amiről nem tehetek? Annyira tudja, hogy engem ez mennyire bánt. Szeretnék picit hízni, nagyon ciciket és formásabb feneket, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Úgyhogy csessze meg! És csesszék meg a barátai is! Letörhetik az összes önbecsülésemet, és a sárba tiporhatnak, de akkor is van valamim, amit nem vehetnek el tőlem. Andris... 

Amikor elmeséltem neki ezt a dolgot, meglepődött, és megmondta, hogy ne aggódjak, nem fogja hagyni, hogy elszakítsanak minket :) Ja, és hogy ha már megharcolt értem, nem fog hagyni elveszni, és hogy bízzak meg benne, és hogy bármit elmondhatok neki. Tényleg ő a legédesebb♥ Úgyhogy most próbálok nem sokat agyalni és csak rá, meg a barátaimra figyelni, akik megmaradtak nekem. Név szerint: Orsi, Dávid, Katica. Klaut nem tudom, hova soroljam, mert vele nem beszélhetek erről az ügyről, de nem utált meg (pedig azt hittem, totál Tündi mellé fog állni). Szerintem hatalmas ribancnak tart ő is, és Tündi mellett jobban ki áll, de mivel nincs rá bizonyítékom... :/ Azt kívánom, bárcsak még a legjobb barátnőm lenne, akire mindig számíthatok. Rémesen hiányzik...

Előzmények, szeptember 21.

 Nem azért jelentkeztem régen, mert lusta voltam írni, hanem mert annyira lefoglalt az életem, hogy egy fikarcnyi időm sem maradt. Azért magamnak szépen jegyzetelgettem hét közben, úgyhogy nagyjából a fejemben van minden fontosabb esemény. Az utolsó bejegyzésem óta A és én minden napot végigbeszélgettünk. De tényleg. Többnyire reggeltől estig nyomtuk a dumát, és közben folyamatosan mosolyogtam. Nem találkoztam még nála édesebb sráccal. 21-én (azaz szombaton) találkoztunk is a városban. Ő egy barátjával volt, én pedig a szokásos baráti körömmel. Eleinte kínosan indult a dolog. Be is paráztam, hogy ez élőben nem működik közöttünk, hogy ez csak egy banális félreértés, de aztán feloldódtunk, és minden ment a maga útján. Egy csodálatos és kényelmes bőrkanapén heverésztünk, whisky-kólát kortyolgattunk, és én közben majdnem elájultam tőle. Annyira hasonlított rám. A nevetése, a horoszkópja, a hobbijai, hogy ő is balkezes. Nem tudtam olyan dolgot mondani, amiben nem volt pontosan ugyanolyan, mint én. És az ölelése... ó, igen. Nem vagyok egy szende naiv kis lányka, szóval nem szokásom zavarba jönni egy öleléstől. Nézzünk szembe a tényekkel, volt már pár srác az életemben. De neki már az ölelésébe is beleremegett a gyomrom, és ilyet már nagyon régóta nem éreztem. 

Aznap este nem csókolt meg, de ez így volt tökéletes. Nem lett volna helyes, ráadásul Danika is belerondított a képbe. Szó szerint elráncigált tőle, mintha csak a csalfa felesége lennék, és rémesen összevesztünk. Rákérdezett, hogy mi van közöttem és Andris között, de nem bírtam mit felelni. Nem is akartam. Egyszerűen nem tartozott rá - már nem. Ezt a jogát elveszítette, amikor elkezdett dróton rángatni. Nem voltam hülye és naiv, nem hagytam, hogy játsszon velem. 

Hajnalban azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy elmentem Danikával beszélgetni, de amint hazaértem, megláttam, hogy írt. Az üzenet lényege az volt, hogy mennyire jó volt találkozni, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem kísért haza, és hogy Dániel belerondított az esténkbe. És akkor, amikor ezt az üzenetet olvastam, rájöttem, hogy EZ AZ. Tudod, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor rájön, hogy ez az, amit keresett, amire várt, de eddig nem kaphatta meg. Mert hiába szerettem Atist, és hiába szeretett ő is, nem illettünk össze. Ő kalandor volt, szeretett  lányokkal flörtölni, én pedig biztonságra vágytam. Danival se működött rendesen, mert bár őt én a szívem összes szeretetével szerettem, ő fele ennyire sem volt belém szerelmes. Danikát kár is megemlíteni, ő csak egy katasztrófa volt Dani után. De ez? Ez más. Ez felszabadító, ez olyan... természetes. Mintha minden szörnyűség azért történt volna, hogy utána megkaphassak egy ilyen csodát. Ekkor már éreztem, de még nem mondhattam el senkinek. De utána... nos, nézz bele a következő bejegyzésbe!

Következett a szeptember 28-a, életem legszebb napja.