Előzmények, szeptember 21.

 Nem azért jelentkeztem régen, mert lusta voltam írni, hanem mert annyira lefoglalt az életem, hogy egy fikarcnyi időm sem maradt. Azért magamnak szépen jegyzetelgettem hét közben, úgyhogy nagyjából a fejemben van minden fontosabb esemény. Az utolsó bejegyzésem óta A és én minden napot végigbeszélgettünk. De tényleg. Többnyire reggeltől estig nyomtuk a dumát, és közben folyamatosan mosolyogtam. Nem találkoztam még nála édesebb sráccal. 21-én (azaz szombaton) találkoztunk is a városban. Ő egy barátjával volt, én pedig a szokásos baráti körömmel. Eleinte kínosan indult a dolog. Be is paráztam, hogy ez élőben nem működik közöttünk, hogy ez csak egy banális félreértés, de aztán feloldódtunk, és minden ment a maga útján. Egy csodálatos és kényelmes bőrkanapén heverésztünk, whisky-kólát kortyolgattunk, és én közben majdnem elájultam tőle. Annyira hasonlított rám. A nevetése, a horoszkópja, a hobbijai, hogy ő is balkezes. Nem tudtam olyan dolgot mondani, amiben nem volt pontosan ugyanolyan, mint én. És az ölelése... ó, igen. Nem vagyok egy szende naiv kis lányka, szóval nem szokásom zavarba jönni egy öleléstől. Nézzünk szembe a tényekkel, volt már pár srác az életemben. De neki már az ölelésébe is beleremegett a gyomrom, és ilyet már nagyon régóta nem éreztem. 

Aznap este nem csókolt meg, de ez így volt tökéletes. Nem lett volna helyes, ráadásul Danika is belerondított a képbe. Szó szerint elráncigált tőle, mintha csak a csalfa felesége lennék, és rémesen összevesztünk. Rákérdezett, hogy mi van közöttem és Andris között, de nem bírtam mit felelni. Nem is akartam. Egyszerűen nem tartozott rá - már nem. Ezt a jogát elveszítette, amikor elkezdett dróton rángatni. Nem voltam hülye és naiv, nem hagytam, hogy játsszon velem. 

Hajnalban azt hittem, mindent elrontottam azzal, hogy elmentem Danikával beszélgetni, de amint hazaértem, megláttam, hogy írt. Az üzenet lényege az volt, hogy mennyire jó volt találkozni, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem kísért haza, és hogy Dániel belerondított az esténkbe. És akkor, amikor ezt az üzenetet olvastam, rájöttem, hogy EZ AZ. Tudod, az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor rájön, hogy ez az, amit keresett, amire várt, de eddig nem kaphatta meg. Mert hiába szerettem Atist, és hiába szeretett ő is, nem illettünk össze. Ő kalandor volt, szeretett  lányokkal flörtölni, én pedig biztonságra vágytam. Danival se működött rendesen, mert bár őt én a szívem összes szeretetével szerettem, ő fele ennyire sem volt belém szerelmes. Danikát kár is megemlíteni, ő csak egy katasztrófa volt Dani után. De ez? Ez más. Ez felszabadító, ez olyan... természetes. Mintha minden szörnyűség azért történt volna, hogy utána megkaphassak egy ilyen csodát. Ekkor már éreztem, de még nem mondhattam el senkinek. De utána... nos, nézz bele a következő bejegyzésbe!

Következett a szeptember 28-a, életem legszebb napja.