Ő

Nem tudom, lesz-e valaha normális életem, amit képes leszek szeretni is.
Tegnap volt a nagy Grenma-koncert. Furcsa nap volt.

Reggel, amikor felkeltem, a szokásos reggel köszöntött - a szüleim lehordtak mindennek, pluszba a barátaimat szidták, meg hasonlók. Miközben nem tettem semmi rosszat. Mindegy, már megszoktam. Utána kereszt szüleimhez kellett menni - ami szintén haláli rossz volt. Keresztapám kedvenc elfoglaltsága, hogy bármit teszek, ellent mondjon nekem. De tényleg. És senki nem állítja le. Édesen mosolyognak vagy elfordítják a fejüket, de tenni semmit nem tesznek.
Utána fél8 körül mentem Dávidékhoz, ahol végre fellélegeztettem: ott voltam, ahol szeretnek, azokkal, akiket szeretek. Bár csak Tomi meg Csomee voltak ott, jót beszélgettünk.
(Kiderült közbe, hogy B mégiscsak jön loksiba, miközben nekem azt mondta, nem. Ezt onnan tudtam meg, hogy Csomee is kavart vele, még jóval előttem. Rémesen kínos szitu volt.) Utána piáltunk. Jó sokat. Fehérrumot, főleg. De ez legalább összehozott minket, lányokat. Katica és Csomi utálták egymást, én mindkettejüket szerettem. Most már ők is bírják egymást.
Ezután loksi.
Reflected koncerten szereztem pengetőt (óhjeeee), meg végig tomboltunk. Aztán Grenma... az is kurva jó volt, bár itt már sokszor tekintettem körbe. Hol van? És miért mondta azt nekem, hogy nem jön, ha mégis?
De nem jött.... nem bukkant fel. Végül csak nekem mondott igazat....
A Grenma állítólagos utolsó száma a Mindenki volt. Üvöltött a tömeg, köztük én is, bár én teljesen más okból. Neki kiabáltam, bár nem volt ott, hogy hallja. És amikor már azt hittük, hogy vége, minden bevezetés nélkül elkezdték játszani a Pont így-et... az egyetlen számot, amire B azt mondta szereti a Grenmától... és ami annyira illett ránk... A tömeg lágyan ringatózott, a szerelmesek smároltak, én meg majdnem elbőgtem magamat... Nem bírtam ki. Lefagyva álltam, többnyire csukott szemmel az első sorban, és végem volt. Végem.
Úgy fájt a szívem.
Abban a pillanatban nem számított, hogy alig van hangom, nem számított, hogy a térdem kék-lila foltos. Csak a fájdalmat éreztem.
És a hiányt. Sosem akartam még senkit ennyire.
Hiába mondtam, hogy mennyire kell a Dani, vagy a Csongi... nem érdekel! Rájuk sosem néztem olyan tekintettel... Nekik sosem mondtam, hogy szeretlek. Ők azért kellettek, mert már más nem volt... De most... Balázs...
Éjjel nem tudtok aludni mert rá gondolok. Hiányzik az ölelése, a karja a derekamon, a pillantása, a hangja, az idióta dúdolgatása...
De erős akarok maradni. Felejteni.
Mégsem tudok.
Fáj bevallani, hogy szeretem. Most először valakit. Ő volt az első, akit azért csókoltam meg, mert megakartam. Mert kellett... szükségem volt rá.
És néha, amikor rám ír, még érzem, hogy érdeklem egy kicsit. De ez rosszabb, mint a kínzás.
Mindenki azt hiszi, ez olyan könnyű. Fáj látni, ahogy Katica és Dávid előttem csókolóznak, mert csak arra tudok gondolni, hogy nekem Balázs nincs itt... hogy nincs kihez odabújni, ha kedvem tartja. Hogy... én vagyok az egyetlen, aki egyedül van.
Egyedül...

Érzés

Nem értem a fiúkat... Esküszöm, hogy rosszabbak, mint a legnehezebb matekpélda, vagy fizikai fogalom. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajtuk.
Egyik pillanatban könnyes búcsút vesztek egymástól, és bárgyú 'ne haragudj'-ok közepette örökre elváltok egymástól, majd egy hét múlva, mintha mi sem történt volna, rád ír. Bár a bókok és a szerelmes dolgok hiányoznak, de ott a kérdés... minek ír rád, ha ő döntött úgy, hogy nem kellesz már neki? Miért nem hagy békén...?
Én azt az egy hetet olyan depresszióban szenvedtem végig, amilyet a világ még nem látott! Életemben először sírtam el magamat a barátaim előtt, amikor rólad kérdeztek... nem bírtam megállni. Küzdöttem, próbáltam elviccelni, de nem voltam elég erős - maguktól kitörtek belőlem.
Hiányoztál.
Minden egyes perc, amiben azt vártam, mikor jelensz meg, őrületesen lassan telt.
Szenvedtem.
A mellkason helyén üres lyuk tátongott - ezen tépted ki a szívemet, és vitted magaddal örökre. Itt rángattad ki a tüdőmet, hogy ne kapjak levegőt, és ide öntöttél savat, hogy hiányod folyamatosan fájjon.
Gyűlölnöm kéne téged, hisz felébreszted bennem a régi fájdalmakat, ugyanakkor te vagy a gyógyszerem mindenre!
Hiányzik az ölelésed, a csókod, az illatod, a hangod dallama, ahogy azt mondod Das schönste Wesen, das ich liebe, vagyis a legszebb teremtés, akit szeretek. Hiányzik ez az egyszerű mondatocska, te magad hiányzol. Őrületesen. Minden percben. Látni akarlak. Tudni, hogy még kellek-e, vagy csak unaloműző vagyok neked.
Megérteni, hogy miért dobtál el, ha most mégis beszélni akarsz velem. Meg akarom kérdeni, hogy valóra vált-e, amit a megismerkedésünkkor kívántál, bármi is volt az, de nem vagyok elég bátor. Hányszor döntöttem el, hogy most a sarkamra állok és rád írok? Rengetegszer...de gyáva voltam. Még mindig az vagyok!
És még mindig érzem azt a valamit a gyomromban. Pillangóknak mondják, de szerintem sokkal erősebb szárnyasok ezek. Sasok, melyek három kínzó napig enni sem hagytak, mert képtelen voltak felfogni, hogy te... már nem vagy.
És most, hogy talán mégis? Nem tudom... remeg a testem-lelkem, de nem akarok ismét hiú ábrándokat kergetni, hisz abból eddig még sosem sült ki semmi jó. De mégis...
Hinni akarok benne, hogy te vagy az igazi.
Akarom, hogy te legyél az, és akarom, hogy te is akarj.
Szeretni akarlak úgy, mint az elején... Örökké!

Eléggé

Hogy képesek az érzések és az emberek egyik napról a másikra megváltozni? Hogy lehet egy kedves idegen hirtelen a szíved közepe? És hogyan boríthatsz fel mindent egy szinte idegenért? Miért kell mindennek olyan rohadt bonyolultnak lennie? Ha valami megváltozik benned, miért nem tudod a szemembe mondani, hogy bocsi, mégsem kellesz?
A szombat olyan volt, mint egy álom. Amikor találkozol egy kedves idegennel, úgy érzed, a fellegekben jársz, és minden csodás. De mi van, ha fel kell ébredned? Ha az egész tényleg csak egy álom volt? Minden olyan szép volt... és egyszerű. Nem nyomult, nem úgy nézett rám, mint egy tárgyra, vagy trófeára - tudtam, mert amikor beszéltem, a szemembe nézett, és úgy nézett, amit már ismertem - egy régi, novemberi éjszakán ugyanilyen szemek vizslattak. És azon az estén habarodtam bele az életem tönkretevőjébe. De ez az este más volt. Más, mert ő nem volt tiltott. Csak egy fiú, akiben megláttam valamit. És csak akkor csókolt meg, amikor én akartam. És jól csókolt. Tökéletesen. Úgy éreztem mellette, ismét élek. Úgy, mint azon a novemberi éjszakán... Végre ismét éreztem. És jó volt érezni. Érezni, hogy kellek, hogy akarnak... Érezni, hogy nem csak egy csinos pofi vagyok... mennyei volt.
Vasárnap pedig arra kelni, hogy a tegnap este tényleg megtörtént, olyan érzés, mintha valami a mennybe rántana. Akkor tényleg úgy éreztem, talán nekem is kijár valamiféle boldogság. Talán nem ő a szőke herceg fehér lovon, talán nem ő fog elrabolni a valóságból, és talán nem olyan tökéletes, mint Edward Cullen, de talán - és csak talán -, képes úgy szeretni, ahogyan arra szükségem van. És bár még csak egy napja ismertem, tudtam, hogy ez valami különleges. Hogy több, mint egy este.
Aztán kedd. Kedd, ami olyan kínos volt eleinte, hogy majd' belehaltam. Végülis beledobott a mély vízbe! Találkozzak a számomra ismeretlen haverjaival? És én hülye belementem. Aztán... aztán nem kellett más, csak egy kis whisky no, meg a kóla, és minden sokkal jobb lett. Igen, én hülye azt hittem, ez egy jó este volt. De aztán... aztán ma nem volt semmi...
Eddig mindennap írt, éreztette, hogy érdeklem. És ma? Ma nem volt semmi. Rám írt, beszéltünk fél órát, aztán lelépett... és csak egy 'szia'-át kaptam. Az eddigi csókáradat helyett...
Mi történt? Mit rontottam el? Mi nem tetszett neki? Ó, istenem... Utálom a kétségeket, mert nincs rosszabb annál, ha valamiben nem vagy biztos...
Mondd a szemembe, ha meggondoltad magad... mondd el, ha nem kellek eléggé, de ne hitegess. Én ebben hiszek. Csak könyörgöm, ne legyen csúnya vége! Élni akarok... jól érezni magam... mellette... Most az egyszer, igazán. Nekem ő a minden...

Ömlengés a hercegemről

"Szeress, míg szerethetsz, mert mikor nem lesz rá lehetőséged, bánni fogod, hogy akkor, régen nem tetted..."
Ez az idézet a vonaton született, miközben a kint szakadó esőt bámultam bánatosan és magányosan. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazódtak meg a szavak a fejemben, egyszerűen csak jöttek, mintha egy felsőbb rendű erő suttogta volna őket a fülembe. Amikor bepötyögtem a szavakat, és visszaolvastam a művet, elámultam egy kicsit. Elég bölcsen hangzott; túl bölcsen ahhoz, hogy én írjam, mégis így volt.
És most, itthon ülve, amikor ismét elolvasom, megértem, miért ezek a szavak bújtak elő rejtekükből. Mert ismét szeretethiányom van - és anno, amikor Hercegnő voltam, mindenki engem akart, engem csodált, csak az az énem képtelen volt szeretni. Akart, vágyott és megkapott mindent, de sosem érezte azt az elsöprő, finom melódiát, amit a szerelem diktált. És most, amikor annyi érzelem van bennem? Mindenféle barna herceg vörös motoron-dolog elkerül. Pedig mennyire kéne, mennyire rám férne!
Istenem add, hogy egyszer sikerüljön! Itt a nyár, nem? Ez a szerelem évszaka! Kell, hogy valaki szeressen, mert érzem, hogy ez húz vissza a mélybe. Ez rángat a spirál alja felé, de még erős vagyok. Még bírom, de már nem sokáig. Segítő kezek kellenek, ölelő karok, melyek a víz felett tartanak, és nem hagyják, hogy elsüllyedjek. Végre belátom, hogy nem vagyok én hős domina vagy erős amazon, csak egy lány - egy lány, akit még sosem szerettek igazán -, akinek segítségre van szüksége. Egyedül nem tudok megküzdeni a problémáimmal, egyedül kevés vagyok ezekhez. Rád van szükségem! Talán pont rád, aki nem is olvasol... Aki nem tud rólam semmit, nekem mégis az egész életedet elmeséled változatosan. Te, aki mindig megígéri, hogy holnap beszélünk, de végül mindig nekem kell rád írnom. Te, aki annyira titokzatos, és annyira keveset tudok úgy igazán rólad. Te, akiről fogalmam sincs, mit gondolsz valójában rólam. Te, aki annyi kételyt keltesz bennem.
Mindig is a rosszfiúkra buktam, az elérhetetlenekre, azokra, akiknek csajuk volt, vagy akiket a fél világ gyűlölt. Akik olyan tiltottak voltak számomra, mint Évának és Ádámnak az alma. És én is mindig elkövettem a bűnt: hagytam, hogy a hálójukba csalogassanak, majd mikor eljött a várva várt pillanat, hamm, bekaptak. Kitépték a szívemet, és zordul magukba zárták, én pedig mindig egyedül maradtam szív nélkül, szerelem nélkül, remény nélkül...
De ő... Ő tiltottabb, mint az összes eddigi együtt. Ő helyes, gazdag, határozott, titokzatos és erős. Sosem tudom, mit tesz és mit gondol, a kapcsolatunk bizonytalan időpontú találkákból áll. Majd jövök, majd összefutunk... majd, majd, majd! Megértem, hogy híres akar lenni, megértem, hogy fontos az edzés, a próba, a bulik és a nyaralója, de könyörgöm, nem kérek sokat... Csak hogy jöjjön el értem, és vigyen magával örökre. Szakítson ki ebből a közegből, mert már nem bírom tovább! Kellesz, hogy megments, cserébe a szívem, lelkem odaadom, csak gyere el értem hős lovagom!
Ó, igen... mit kéne tennem, hogy végre elgyere? Mi nem egyértelmű abban, amit mondok?! És igen, ilyenkor érzem azt, hogy kell nekem a legjobb barátom, hogy szükségem lenne egy őszinte beszélgetésre vele kettesben, mint régen. Amit már ezer éve nem csináltunk. El akartam neki mesélni mindent, kiönteni a szívemet, talán még sírni is - de nem tehettem, mert nem volt itt nekem. Épp a gyönyörű barátnőjével van, mint mindig, és én nem is akartam ettől megfosztani. Örültem, hogy legalább ő boldog. Egyszerűen csak irigyeltem... annyira akartam, hogy nekem is összejöjjön, és annyira egyedül voltam ezzel a problémámmal. Beszélni akartam vele, ugyanakkor tudtam, hogy nem tudna segíteni. És mégis... minden vágyam az volt, hogy odabújhassak hozzá, mint akkor, régen és elsuttoghassam neki mindazt, ami a szívemet nyomja. Igen, titkon erre vágytam, de tudtam, úgysem történik meg. Én magamba fojtok mindent, ő pedig sosem fogja észrevenni, mennyire kínlódom a magányommal. Igen, tökéletes színésznő vagyok, meg se fog kottyanni, hogy jól alakítsak. Az már más kérdés, hogy a lelkem itt fog sikítozni azért, hogy őszinte legyek. Akartam, tényleg.
De hogy állsz oda a legjobb barátod elé, aki két éve szerelmes beléd, és vágod a képébe, hogy majd meghalsz egy másik fiúért, aki ezerszer jobb nála?
Lehetetlen küldetés... és én talán mégis megpróbálom. Talán akkor, ha már nem fog menni a színészkedés. Majd akkor talán...

Árnyak

Érzem, ahogy szép lassan elveszem a semmiben, és mindez csupán csak azért történik, mert már lusta vagyok játszani. Nem könnyű az embernek folyamatosan színészkednie, nem egyszerű úgy tenni, mintha más lennél, mint aki. Nehéz megjegyezni, hogy milyen képet alakítottál ki magadról. De a legeslegkegyetlenebb dolog az egészben az, hogy annak ellenére mennyi ember vesz körül, magányos vagyok. Magányosabb, mint amilyen bármikor is voltam.
A családi vacsorák átváltoztak kínfájdalmas tortúrákká, az iskolai életem műmosolyok és udvarias társalgások hálója, a baráti séták pedig olyan pillanatok, amikből egyre kevesebbet kapok. És a szerelem? Mint mindig, most is reménytelen...

Néha elgondolkozom azon, hogy miért nyafogok, amikor másoknak sokkal rosszabb az életük? Elvégre nekem itt van a csinos kis szobám, az laptopom, a fantáziám és a menő cuccaim. De mily est felteszem ezt a kérdést, már meg is találom magamban a választ: mert a pénz és a ruhák nem minden. A fél lelkemet és a ruhatáramat is odaadnám azért, hogy boldog lehessek - hogy magam miatt szeressenek. Mivel ez lehetetlen, marad a szenvedés, az önostorozás, az álcázás.
Néha már én sem tudom pontosan, ki is vagyok. Talán már elveszítettem önmagamat, és egy kötélen táncoló kis bábu vagyok. Nem merem megmutatni, ki is vagyok, mert tudom, hogy a legtöbb ember félve menekülne el attól, amit látna. Legszívesebben én is elfutnék magam elől, ha tehetném, hisz a szívem helyén tátongó véres, szétcincált lyuk tényleg rémisztő. Én sem vagyok elég bátor ahhoz, hogy összevarrjam, hát hogy várjam el másoktól, hogy megpróbálják?

Be kell látnom, tényleg végzetesen egyedül fogom maradni. Talán a kiskutyámon és a képzeletbeli világomon kívül mindenki elhagy. De nem fogok megtörni. Nem. Talán sokszor fogok sírni - pont, mint tegnap este -, és talán sokszor úgy fogom érezni, meg akarok halni, de sosem leszek elég bátor ahhoz, hogy megtegyem.
Nem.
Gyáva vagyok, és túlságosan is élni akarok. Látni akarom Olaszországot, meg akarom találni azt az embert, aki képes szeretni, el akarok jutni Amerikába, és Spanyolországba, és Oroszországba, és Ausztráliába, és még annyi-annyi helyre!

Hogy mi lesz ebből? Fogalmam sincs...
Csak egy kívánságom van... könyörgöm, ne maradjak egyedül.
Nem akarom, hogy az árnyak ismét elragadjanak....