"Szeress, míg szerethetsz, mert mikor nem lesz rá lehetőséged, bánni fogod, hogy akkor, régen nem tetted..." Ez az idézet a vonaton született, miközben a kint szakadó esőt bámultam bánatosan és magányosan. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazódtak meg a szavak a fejemben, egyszerűen csak jöttek, mintha egy felsőbb rendű erő suttogta volna őket a fülembe. Amikor bepötyögtem a szavakat, és visszaolvastam a művet, elámultam egy kicsit. Elég bölcsen hangzott; túl bölcsen ahhoz, hogy én írjam, mégis így volt.
És most, itthon ülve, amikor ismét elolvasom, megértem, miért ezek a szavak bújtak elő rejtekükből. Mert ismét szeretethiányom van - és anno, amikor Hercegnő voltam, mindenki engem akart, engem csodált, csak az az énem képtelen volt szeretni. Akart, vágyott és megkapott mindent, de sosem érezte azt az elsöprő, finom melódiát, amit a szerelem diktált. És most, amikor annyi érzelem van bennem? Mindenféle barna herceg vörös motoron-dolog elkerül. Pedig mennyire kéne, mennyire rám férne!
Istenem add, hogy egyszer sikerüljön! Itt a nyár, nem? Ez a szerelem évszaka! Kell, hogy valaki szeressen, mert érzem, hogy ez húz vissza a mélybe. Ez rángat a spirál alja felé, de még erős vagyok. Még bírom, de már nem sokáig. Segítő kezek kellenek, ölelő karok, melyek a víz felett tartanak, és nem hagyják, hogy elsüllyedjek. Végre belátom, hogy nem vagyok én hős domina vagy erős amazon, csak egy lány - egy lány, akit még sosem szerettek igazán -, akinek segítségre van szüksége. Egyedül nem tudok megküzdeni a problémáimmal, egyedül kevés vagyok ezekhez. Rád van szükségem! Talán pont rád, aki nem is olvasol... Aki nem tud rólam semmit, nekem mégis az egész életedet elmeséled változatosan. Te, aki mindig megígéri, hogy holnap beszélünk, de végül mindig nekem kell rád írnom. Te, aki annyira titokzatos, és annyira keveset tudok úgy igazán rólad. Te, akiről fogalmam sincs, mit gondolsz valójában rólam. Te, aki annyi kételyt keltesz bennem.
Mindig is a rosszfiúkra buktam, az elérhetetlenekre, azokra, akiknek csajuk volt, vagy akiket a fél világ gyűlölt. Akik olyan tiltottak voltak számomra, mint Évának és Ádámnak az alma. És én is mindig elkövettem a bűnt: hagytam, hogy a hálójukba csalogassanak, majd mikor eljött a várva várt pillanat, hamm, bekaptak. Kitépték a szívemet, és zordul magukba zárták, én pedig mindig egyedül maradtam szív nélkül, szerelem nélkül, remény nélkül...
De ő... Ő tiltottabb, mint az összes eddigi együtt. Ő helyes, gazdag, határozott, titokzatos és erős. Sosem tudom, mit tesz és mit gondol, a kapcsolatunk bizonytalan időpontú találkákból áll. Majd jövök, majd összefutunk... majd, majd, majd! Megértem, hogy híres akar lenni, megértem, hogy fontos az edzés, a próba, a bulik és a nyaralója, de könyörgöm, nem kérek sokat... Csak hogy jöjjön el értem, és vigyen magával örökre. Szakítson ki ebből a közegből, mert már nem bírom tovább! Kellesz, hogy megments, cserébe a szívem, lelkem odaadom, csak gyere el értem hős lovagom!
Ó, igen... mit kéne tennem, hogy végre elgyere? Mi nem egyértelmű abban, amit mondok?! És igen, ilyenkor érzem azt, hogy kell nekem a legjobb barátom, hogy szükségem lenne egy őszinte beszélgetésre vele kettesben, mint régen. Amit már ezer éve nem csináltunk. El akartam neki mesélni mindent, kiönteni a szívemet, talán még sírni is - de nem tehettem, mert nem volt itt nekem. Épp a gyönyörű barátnőjével van, mint mindig, és én nem is akartam ettől megfosztani. Örültem, hogy legalább ő boldog. Egyszerűen csak irigyeltem... annyira akartam, hogy nekem is összejöjjön, és annyira egyedül voltam ezzel a problémámmal. Beszélni akartam vele, ugyanakkor tudtam, hogy nem tudna segíteni. És mégis... minden vágyam az volt, hogy odabújhassak hozzá, mint akkor, régen és elsuttoghassam neki mindazt, ami a szívemet nyomja. Igen, titkon erre vágytam, de tudtam, úgysem történik meg. Én magamba fojtok mindent, ő pedig sosem fogja észrevenni, mennyire kínlódom a magányommal. Igen, tökéletes színésznő vagyok, meg se fog kottyanni, hogy jól alakítsak. Az már más kérdés, hogy a lelkem itt fog sikítozni azért, hogy őszinte legyek. Akartam, tényleg.
De hogy állsz oda a legjobb barátod elé, aki két éve szerelmes beléd, és vágod a képébe, hogy majd meghalsz egy másik fiúért, aki ezerszer jobb nála?
Lehetetlen küldetés... és én talán mégis megpróbálom. Talán akkor, ha már nem fog menni a színészkedés. Majd akkor talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése