Tegnap volt a nagy Grenma-koncert. Furcsa nap volt.
Reggel, amikor felkeltem, a szokásos reggel köszöntött - a szüleim lehordtak mindennek, pluszba a barátaimat szidták, meg hasonlók. Miközben nem tettem semmi rosszat. Mindegy, már megszoktam. Utána kereszt szüleimhez kellett menni - ami szintén haláli rossz volt. Keresztapám kedvenc elfoglaltsága, hogy bármit teszek, ellent mondjon nekem. De tényleg. És senki nem állítja le. Édesen mosolyognak vagy elfordítják a fejüket, de tenni semmit nem tesznek.
Utána fél8 körül mentem Dávidékhoz, ahol végre fellélegeztettem: ott voltam, ahol szeretnek, azokkal, akiket szeretek. Bár csak Tomi meg Csomee voltak ott, jót beszélgettünk.
(Kiderült közbe, hogy B mégiscsak jön loksiba, miközben nekem azt mondta, nem. Ezt onnan tudtam meg, hogy Csomee is kavart vele, még jóval előttem. Rémesen kínos szitu volt.) Utána piáltunk. Jó sokat. Fehérrumot, főleg. De ez legalább összehozott minket, lányokat. Katica és Csomi utálták egymást, én mindkettejüket szerettem. Most már ők is bírják egymást.
Ezután loksi.
Reflected koncerten szereztem pengetőt (óhjeeee), meg végig tomboltunk. Aztán Grenma... az is kurva jó volt, bár itt már sokszor tekintettem körbe. Hol van? És miért mondta azt nekem, hogy nem jön, ha mégis?
De nem jött.... nem bukkant fel. Végül csak nekem mondott igazat....
A Grenma állítólagos utolsó száma a Mindenki volt. Üvöltött a tömeg, köztük én is, bár én teljesen más okból. Neki kiabáltam, bár nem volt ott, hogy hallja. És amikor már azt hittük, hogy vége, minden bevezetés nélkül elkezdték játszani a Pont így-et... az egyetlen számot, amire B azt mondta szereti a Grenmától... és ami annyira illett ránk... A tömeg lágyan ringatózott, a szerelmesek smároltak, én meg majdnem elbőgtem magamat... Nem bírtam ki. Lefagyva álltam, többnyire csukott szemmel az első sorban, és végem volt. Végem.
Úgy fájt a szívem.
Abban a pillanatban nem számított, hogy alig van hangom, nem számított, hogy a térdem kék-lila foltos. Csak a fájdalmat éreztem.
És a hiányt. Sosem akartam még senkit ennyire.
Hiába mondtam, hogy mennyire kell a Dani, vagy a Csongi... nem érdekel! Rájuk sosem néztem olyan tekintettel... Nekik sosem mondtam, hogy szeretlek. Ők azért kellettek, mert már más nem volt... De most... Balázs...
Éjjel nem tudtok aludni mert rá gondolok. Hiányzik az ölelése, a karja a derekamon, a pillantása, a hangja, az idióta dúdolgatása...
De erős akarok maradni. Felejteni.
Mégsem tudok.
Fáj bevallani, hogy szeretem. Most először valakit. Ő volt az első, akit azért csókoltam meg, mert megakartam. Mert kellett... szükségem volt rá.
És néha, amikor rám ír, még érzem, hogy érdeklem egy kicsit. De ez rosszabb, mint a kínzás.
Mindenki azt hiszi, ez olyan könnyű. Fáj látni, ahogy Katica és Dávid előttem csókolóznak, mert csak arra tudok gondolni, hogy nekem Balázs nincs itt... hogy nincs kihez odabújni, ha kedvem tartja. Hogy... én vagyok az egyetlen, aki egyedül van.
Egyedül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése