Letargia

Vannak napok, amikor semmi sem jön össze. A vonatod késik, a buszod hamarabb elmegy, elfogy a kedvenc Fornettid, dolgozatnál a rossz feladatsort kapod, a megfelelő képleteket nem találod, és még az oly szeretett vezetés közben is csak problémákba ütközöl. Ilyenkor persze egy jó szó, egy kedves ölelés mindent helyretenne, de persze pont ilyenkor nem kapod meg ezeket sem. A másik félnek minden fontosabbá válik pár édes szónál - semmi kedves meglepetés, egy kis mosolygós kép, vagy valami. Nem. Ezek csak a tavalyi év csodás emlékei, idén már semmi ilyesmi nem jár - hiába is várom. Persze nem biztos, hogy ez baj. Csakhogy én mégis annak érzem néha. Jó, persze nem várom el, hogy körülöttem forogjon az élete, de mégis! Ha tavaly ezt megkaptam, idén miért nem? Miért pont most, a véghajrában, az utolsó külön töltött évben kell ezt elhanyagolni? 

Hogy kételyeket ébresszen bennem? Hogy néha álomba sírjam magam, talán teljesen feleslegesen? Nem jó ez így... Nagyon, de nagyon nem jó. 

Bízni akarok benne és a szeretetében. Többnyire bízok is. De ilyenkor, amikor egy pokolian nehéz nap után nem kapok mást, mint félóránként egy egysoros üzenetet, miközben én a szívemet öntöm ki neki? Köszönöm szépen a semmit! Komolyan. Kicsit sem szívettépő, áh dehogy. Mert ki másnak siránkozhatnék, mint neki? Ki mástól várhatnék támogatást, mint tőle? Most komolyan... ennyire nagy kérés az, hogy kicsit többet törődjön velem? Csak annyit, mint én vele... Hát ennyire hatalmas elvárásaim lennének?

Hoppá

Az elmúlt két hónap olyan gyorsan elszaladt, hogy szinte észre sem vettem. Kezdődött az iskola, én pedig fejet ugrottam a végzős év problémáiba: milyen legyen az osztálytánc, kivel keringőzzek, milyen legyen a ballagós ruhám, kiket hívjak meg a szalagavatómra, mi legyen a második és a harmadik hely a felvételis listámon, és satöbbi. Emellett persze tanulnom is kellett, ami eddig meglepő módon egész jól megy. Csupa ötös vagyok, mindenből. Erre felettébb büszke vagyok. A másik dolog, hogy a vezetést is nagyon élvezem. Az oktatóm csodálatosan jófej, türelmes, és vicces. Nagyon jó döntés volt, hogy végül hozzá kerültem. Áldom érte az eszemet! 

No, azt hiszem ennyit az unalmas sulis dolgokról. Térjünk át a számomra legkedvesebb dologhoz, életem szerelméhez. A dolgaink nem is alakulhatnának mesésebben. Persze a hétköznapok szörnyűek, hiszen akkor nem látjuk egymást, de már csütörtökön haza tud jönni, így három estét tölthetek vele. Ez is több, mint a semmi. :) 

Már előre látom, milyen hosszú lesz ez az év nélküle, de hát csak kibírjuk, nem? Utána költözünk

össze! Annyira izgatott és ideges is vagyok emiatt egyszerre. Egyrészről nagyon várom, hisz végre majd azzal élhetek, akit a világon mindennél jobban szeretek, és akiről tudom, hogy mindennél jobban szeret. Már azt tervezzük, hogy mikor vegyük majd meg a mopszkislányunkat, Maját, és hogy vajon mennyibe fog ez kerülni. Ő már gyűjtöget is rá, lelkesen és imádnivalóan, én pedig mindig elolvadok tőle, amikor megemlíti. Szóval igen, egyértelmű, hogy a szándékaink komolyak. De eközben egy részem fél, mert hahóó, csak 19 vagyok! Nem tudok főzni, nem tudok mosni, és istenem! Mi van, ha megun, ha rájön, hogy nem is neki teremtettek? Annyira...közeli lesz vele lakni, és én annyira akarom! Elképzelem, ahogy az édes arcára ébredek minden reggel, csókot lehelek puha ajkaira, majd reggelit készítek, és elindulunk a dolgunkra. Ő valahol leszáll a villamosról, én pedig továbbmegyek a sulimhoz. Napközben találkozunk enni, beszélgetni, majd megyünk vissza a dolgunkra. Eztán jön az este, ahol megöleljük egymást, leülünk enni, megszeretgetjük egymást, és együtt elalszunk. Hát igen, így néz ki valahogy egy álomnapom :D És ez jövőre ilyen lesz ♥

A másik dolog... mostanában mindig a jövőbeli házunkról álmodom. Egyszer egy aprócska kis zug az, valahol a belvárosban, bordó falakkal és hangulatos, fiatalos bútorokkal, máskor pedig egy hatalmas kétemeletes ház Zuglóban, kocsibejáróval, frissen nyírt fűvel, és egy babakocsival a ház előtt. Hihi :$ Nos, igen... folyton ilyenekről álmodom, mert ez minden vágyam! Először egy kis zug nekünk, ahol csak ő, én és Maja vagyunk, utána pedig egy családi otthon a kis lurkóinknak . Tudom, butaság, de én már a nevüket is látom a fejemben. Ákos vagy Alex, ha fiú. Andris is ezt a két nevet preferálja, bár én mindig úgy képzelem, hogy ha lesz fiam, a második neve az András lesz. Ő ezt persze még nem tudja, és tudom, hogy ellenezné, de hát már én csak ilyen szentimentális vagyok. Annyira... uh, elképzelem ahogy a kezemben tartom az apróságot, aki az apukája nevét viseli, és aahw... meghalok már a gondolatától is :D Ha lány lenne? Ühm, passz. Nekem tetszik a Lotti, a Kornélia, a Lara, a Hanga, esetleg még a Lili. Valami ilyesmi. De hát ez még olyan messze van, csak jólesik gondolkozni rajta. Annyira várom már ♥