A ribanc visszatért

Ezt mantráztam egész nap. A ribanc visszatért - és most nem fog elhúzni olyan gyorsan. Hogy miből jöttem rá erre a csodálatos felfedezésre? Ma betelt a pohár. Meguntam a szende lány szerepét, hogy úgy teszek, mint aki mindenkit szeret és nincsenek gondolatai. Meguntam eltűrni mindent, és jó kislányként bólogatni minden szemétségre, elegem lett a folytonos színészetből. Meguntam! 
Hol bujkált eddig az igazi énem? A dalaimban, és Izzy Shireline-ban, a fantázialányomban. De most visszatértem, hogy visszakérjem önmagamat. És nem fogom elengedni többé egyetlen ember miatt sem?
Össze akarsz törni, befolyásolni? Próbáld meg baszd meg, de rajtam nem foghatsz ki!
Egykor én voltam a suli legmanipulatívabb, legszemetebb kiskirálynője, nem tart semennyi ideig ismét azzá válnom. Két nap alatt elértem, hogy az eddigi kis menő lánykák hallgassanak rám, és hasonlók. Nem tart sokkal tovább mindent ismét az irányításom alá vonni.
Olyan érzés ismét mindent a kezembe venni, mintha egy hosszú téli álomból ébrednék - frissítő, és cseszettül magabiztossá tesz. Elég volt a sírásból és a nyavalygásból, a magatehetetlenségből! Én Petra vagyok, bassza meg, nem csak egy elbaszott kis lúzer!
Olyan nyomot hagytam a srácokban, hogy még két év elteltével is csorog a nyáluk utánam, nehogy már pont én törjek össze és vesszek el a süllyesztőben! Nehogy már pont én legyek egy szánalomra méltó kis senki! Hát hová lesz így a hírnevem?
Mindenki bekaphatja, aki azt hiszi, meggyengültem valaha is. Sokkal kegyetlenebb lettem.
Igen, még mindig író vagyok, de már nem a szenvedés késztet, hanem az emlékeim. Azokból építkezem, a jelent pedig meghagyom sodrónak és tüzesnek.
Nem eshetek depresszióba, az én életem úgy elég gyorsan véget érne. Én vagyok a "kiscsaj", akit mindenki ismer. Igazam volt, amikor azt mantráltam, hogy nem veszett el, itt van bennem valahol... csak meg kellett találnom. 2 évbe került de igen... most tényleg itt van. És boldog. És szarik bele mindenbe.
És ki fog dobálni mindenkit maga körül, akire nincsen szüksége. Mert ő ilyen. Ő nem kíméletes, nincs kegyelemből senkivel. Önző. Kibaszottul makacs.
IMÁDOM!

Maximalista

Álmok... minek vannak, ha nem is válnak valóra? Mi az értelmük? A szívfájdítás? A szakadatlan reménykedés életetése, melynek igazából semmi értelme? Ez a lényegük? Hogy szenvedjek? 
Mert akkor köszönöm szépen, az én álmaim nagyszerű munkát végeznek. A legszebb, legnormálisabb napot is úgy tiporják a földbe, mintha fizetnének érte, és sosem állnak le. Felvillantják az esélyt, hogy valami megváltozzon, aztán, míg te tétovázol, vagy elkezdesz reménykedni és tervezni, ők észrevétlenül tovasétálnak, te pedig ott maradsz ismét... egyedül és összetörve. 

Nem, a látszat ellenére nem vagyok sem depressziós, se semmi ilyesmi, nem is hullott minden a darabjaira. Csak könyörgöm, én egy maximalista ember vagyok! Ha valamit elérek, mindig még jobbra és még jobbra vágyom. Így vagyok ezzel most is. Ezért nem leszek soha elégedett. Kitűzöm a célt, hogy ismét közkedvelt menő legyek? Megszerzem! És mi leszek utána? Nem, nem elégedett. Csak annyit vágok rá: ez is megvan. És jöhet a következő lépcső.
Ilyen vagyok, és ezért vagyok boldogtalan. Sosem leszek képes nyugodtan leülni a fenekemre, és azt mondani: ez így jó. Most nyugi kell. Nem, az nem én lennék. Kell a pörgés, a siránkozás, a szenvedés a jó után, a küzdelem, a szenvedélyes akarás. Minden kell, ami éltet és nem hagy egy helyben ácsorogni.
Ezért szerettem Balázst, ezért tetszett meg az a rockisten, és ezért nem tudok tökéletesen önmagam lenni mellette... Szeretem, hogy a fenébe ne szeretnék egy aranyos, nagyon kedves fiút? De... de ő nyugodt, és csak visszarántja a vad oldalamat. Mintha kalitkában  lennék. Egy gyönyörű-szép, aranykalitkában, melyről tudod, hogy bezárva tart, mégis azzal eteted magadat, hogy szabad vagy. Repülsz! Közben pedig csak egy helyben lépegetsz. Szállni akarok... Messzire repülni és soha vissza sem nézni. Elszállni egy emberrel, aki olyan, mint én. Felelőtlenség és vadság kell. Tombolni akarok. Ordítani és az esőben szaladni, kézen fogva egy istennel, oldalalom a legjobb barátnőmmel. Ha kellene, egészen a világ másik felééig is elfutnék ezért. Ha kellene, belehalnék a futásba, csak egyszer érjek el oda! Talán ott végre a maximalistaságom is meghalna, és végre boldog lehetnék! Igen... ez az álmom...

És ezért mondtam azt az elején, hogy álmodni szívás.


Elvégre mikor vesz észre engem egy olyan tökéletes fiú, amilyet akarok? Mikor lesz nekem bátorságom nekivágni a nagyvilágnak egyedül? Mikor fogom én azt érezni, hogy minden jó? Tudom a válaszokat. Igazából csak egyetlen válasz létezik. Egyetlen szó. Négy betű. És mégis annyira tud fájni! Csak ennyi: soha; mégis üt.
Soha, soha, soha! Szívbemarkolóan éget. Kínoz.

Soha nem lesz mellettem egy mellém illő ember. Ez az élet csak a várakozásról szól. Amíg várok, egy másik ember életét élem, egy nyugodt és csendes lányét, míg bennem az állat már a ketreceket rázza, azt sikítva, engedj szabadon! Eressz ki a cellámból! Én pedig engedelmeskedni akarok neki... de ez az életem nem engedi. Rab vagyok a saját magam által kreált világomban. Zseniális. Nobel-díjat kellene kapnom a mazochizmus tökéletességre fejlesztéséért. 


Mára ennyit a skizofrén ömlengéseimből. xoxo

Írásaimról.

De régen mondtam már olyat, hogy hétköznapi! Komolyan... teljesen meglepő, de... most minden normális. Átlagos. És ez nálam fura. Egyszerűen semmi érdekes, zavaró, furcsa dolog nem történik.
Iskolába megyek, végigszenvedem a napot, dühöngök egy sort amiért megint későn érek haza, haza esek, eszem valamit, dühöngök, hogy semmire sem jut időm, Rolcsizok, tanulok, eszek, írok (ez elmaradhatatlan), majd fürdök, eszek, alszok.
Tök normális. Rohadt gáz. Mégis most jól esik. Megnyugtat. Ellazít. Olyan ez a folyton futkározó idegeimnek, mint egy háromhetes wellness. Főleg az írás. Most érzem azt leginkább, hogy szükségem van rá.

Amíg a Megsebezve című művet írtam, depressziós voltam, és ez a "könyv" hibája volt. Liss, a főszereplőm kiköpött én volt, bajos élettel és áruló barátokkal. Fájt vele is átélnem a kínokat, és legbelül folyamatosan megölt a világa. Most, hogy úgy döntöttem, Lisst egy kis időre a kispadra küldöm, és inkább belecsöppenek Izzy világába, felüdültem. Ez az én világom. Izzy, aki egy összezavarodott, kettős személyiségű lány. Az egyik énje olyan, mint a régi én: mindent túlbonyolít, érzelmes, félénk kis virágszál, míg a másik énje a mostani énemhez hasonlít: vad, megzabolázhatatlan, életerős, magabiztos és nem fél semmitől. Rá van szükségem, és az ő agyafúrt világára, amiben el tudok veszni. Az a világ boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz.
Mellette a többin is dolgozgatok, szépen csendesen, szervezgetem a hátteret, magamban felépítem a színhelyeket, de most a szíve, Izzy-é. Csak rá koncentrálok.
Nos, rá és a novellámra. Megnyertem egy ilyen kis pályázatféleséget, aminek a "fődíja" (lehet ennek nevezni? Nem tudom, mi lenne a helyes megfogalmazás), hogy írnom kell egy történetet, Reborn címmel. Amikor megkaptam, leblokkoltam. Újjászületés. Reinkarnáció. Ajjaj! Konkrét gondolataim voltak a témáról, ebben nagyon otthonosan érzem magam. Mindig is foglalkoztatott. De... de az én gondolataimat nem éreztem helyén valónak. Szabad olyat írni, ami másoknak nem tetszene? Nem voltam benne biztos... így szépen lassan, miközben hazafelé zötykölődtem a vonaton, belegondoltam... milyen lehet egy olyan lány szemével látni a világot, aki csak a mostban, a mában él? Aki nem hisz ebben az egészben, mégis belecsöppen? Így a világa szép lassan életre kelt, és most azon dolgozom, hogy más is beleláthasson az én kis realista, életvidám Clary-m fejébe.
Remélem, sikerülni fog...

Budapest, hó és hideg

Utálom a hideget, de komolyan - ha a hőmérséklet 10 fok alá csökken, az nekem felér egy fagyhalállal. Valószínűleg ezért is van már elegem a télből. Mínusz 20 meg 15 fok? Te jó ég! A rémálmaim netovábbja. Pénteken körülbelül 5 réteg ruha voltam rajtam, az extra vastag kabátomat is beleszámítva, meg két vastag zokni, béléses csizmával; én mégis úgy éreztem, itt a vége, kész én meghaltam. A hideg még így is a csontomig hatolt, sírhatnékom volt a didergéstől. Csak annyit reméltem, hogy a vonatom nem fog késni... imádkoztam. Csak ne késsen! Csak ne késsen! Az imáim szerencsére meghallgatásra találtak és épségben hazaértem. Jött a következő reménykedés. Csak induljon el a vonatom Pestre! Csak érjünk oda biztonságosan! Noha ekkora már szakadt a hó, és a szél mindenemet telefújta hóval, a vonat pár perces késéssel útnak indult. Azt hittem, minden rendben lesz, nincs is itt gond. Milyen akadályok és késések? Ch... ettől a kis hótól féltek ennyire? Minél messzebb kerültünk otthontól, annál kevesebb lett a hó. Pesten egy deka sem esett. Boldogok voltunk, és örültünk, hogy megúsztuk. De a hideggel nem számoltunk.
5 metrómegálló, és 3 hévmegálló után elértünk a Kék Yukhoz. Alig találtuk meg a helyet, rendesen eldugták a bejáratát, de amikor mégis meglett, egy nagy gubanccal szembesültünk: azt mondták, csak 6kor nyitnak, és ez a zenekarokra is vonatkozik. Puff, jöhetett egy órás szenvedés a hidegben. Be akartunk mi ülni bizony valami melegebb helyre, csak amikor találtunk egy szimpatikus helyet - olcsó sör, meleg, mi kell még? -, benézve nem láttunk mást, csak hiperpigmentált színesfém orientált egyedeket. Gondolhatjátok, hogy miért nem mentünk be százezer forintos gitárokkal a hátunkon...
De végül a bolyongás után megfagyva és kipirulva bejutottunk a helyre. Voltak gondok, problémák, de mindent sikeresen megoldottunk. A fiúk ügyesek voltak, büszke voltam rájuk, a többi zenekar is jól teljesített. Az este nem volt tökéletes - Rolcsival akadtak gondjaim, aztán Janka se volt százas, Balázst meg tudtam volna ölni, de azért voltak fénypontok. A tánc a Vörös Yukban, a Bp-re tartó vonaton való pálinkázás, a Coco Jambo hajnali 4kor... Igen. Megérte felmenni.
5 körül indultunk haza, természetesen hajnalba. 3 hév, 5 metró, és végre a Keletiben voltunk. 6ot ütött az óra... és akkor bemondták, hogy a 6 óra tízperces járatot a szélsőséges időjárás miatt törölték... anyád! Ledermedtünk a félelemtől: fáztunk, és aggódtunk. Hogyan jutunk haza?
Viszont ekkor kiírták, hogy 5 perc múlva személy vonat indul Szolnokra, de nincs csatlakozás máshová. Senkit sem érdekelt, hogy nem tudtunk tovább utazni Mezőtúrra, sem az, hogy milyen hosszú lehet az út. Csak egy cél lebegett a szemünk előtt: Szolnok! Szolnok közelebb van Mezőtúrhoz. Szolnok a második otthonom... ott biztonságban leszek... ott jó helyünk lesz. Bármi, csak el innen!
Végül két és fél óra zötykölődéssel Szolnokra értünk. Két és fél óra! Egy egy órás út... Csúcs volt, mondhatom. De meleg helyen voltunk, mindannyian jól voltunk, és akkor már csak ez számított. Ki voltunk merülve, 30 órája egyikünk se aludt, és semmi mást nem akartunk, csak hazaérni. Pest szép volt, jó volt, de elég is volt egy időre. Mondjuk nyárig...
Szóval amikor végre Szolnokra értünk, majdnem meghaltam az örömtől, amikor bemondták, hogy az egyik IC vonat mindjárt beérkezik, és megáll majd Mezőtúron is. Az, hogy az a vonat több órát késett, nekünk kapóra jött. Kit érdekelt, hogy nincs pótjegyünk? Ha kell, fizetek bírságot is csak vigyenek haza!
De szerencsére nem kellett, sőt még az első osztályon is utazhattunk. Totál ingyenesen! Végre megnyugodtunk, hogy hazajutunk... álmosan, éhesen és szomjasan, de végre otthon leszünk...