Utálom a hideget, de komolyan - ha a hőmérséklet 10 fok alá csökken, az nekem felér egy fagyhalállal. Valószínűleg ezért is van már elegem a télből. Mínusz 20 meg 15 fok? Te jó ég! A rémálmaim netovábbja. Pénteken körülbelül 5 réteg ruha voltam rajtam, az extra vastag kabátomat is beleszámítva, meg két vastag zokni, béléses csizmával; én mégis úgy éreztem, itt a vége, kész én meghaltam. A hideg még így is a csontomig hatolt, sírhatnékom volt a didergéstől. Csak annyit reméltem, hogy a vonatom nem fog késni... imádkoztam. Csak ne késsen! Csak ne késsen! Az imáim szerencsére meghallgatásra találtak és épségben hazaértem. Jött a következő reménykedés. Csak induljon el a vonatom Pestre! Csak érjünk oda biztonságosan! Noha ekkora már szakadt a hó, és a szél mindenemet telefújta hóval, a vonat pár perces késéssel útnak indult. Azt hittem, minden rendben lesz, nincs is itt gond. Milyen akadályok és késések? Ch... ettől a kis hótól féltek ennyire? Minél messzebb kerültünk otthontól, annál kevesebb lett a hó. Pesten egy deka sem esett. Boldogok voltunk, és örültünk, hogy megúsztuk. De a hideggel nem számoltunk.
5 metrómegálló, és 3 hévmegálló után elértünk a Kék Yukhoz. Alig találtuk meg a helyet, rendesen eldugták a bejáratát, de amikor mégis meglett, egy nagy gubanccal szembesültünk: azt mondták, csak 6kor nyitnak, és ez a zenekarokra is vonatkozik. Puff, jöhetett egy órás szenvedés a hidegben. Be akartunk mi ülni bizony valami melegebb helyre, csak amikor találtunk egy szimpatikus helyet - olcsó sör, meleg, mi kell még? -, benézve nem láttunk mást, csak hiperpigmentált színesfém orientált egyedeket. Gondolhatjátok, hogy miért nem mentünk be százezer forintos gitárokkal a hátunkon...
De végül a bolyongás után megfagyva és kipirulva bejutottunk a helyre. Voltak gondok, problémák, de mindent sikeresen megoldottunk. A fiúk ügyesek voltak, büszke voltam rájuk, a többi zenekar is jól teljesített. Az este nem volt tökéletes - Rolcsival akadtak gondjaim, aztán Janka se volt százas, Balázst meg tudtam volna ölni, de azért voltak fénypontok. A tánc a Vörös Yukban, a Bp-re tartó vonaton való pálinkázás, a Coco Jambo hajnali 4kor... Igen. Megérte felmenni.
5 körül indultunk haza, természetesen hajnalba. 3 hév, 5 metró, és végre a Keletiben voltunk. 6ot ütött az óra... és akkor bemondták, hogy a 6 óra tízperces járatot a szélsőséges időjárás miatt törölték... anyád! Ledermedtünk a félelemtől: fáztunk, és aggódtunk. Hogyan jutunk haza?
Viszont ekkor kiírták, hogy 5 perc múlva személy vonat indul Szolnokra, de nincs csatlakozás máshová. Senkit sem érdekelt, hogy nem tudtunk tovább utazni Mezőtúrra, sem az, hogy milyen hosszú lehet az út. Csak egy cél lebegett a szemünk előtt: Szolnok! Szolnok közelebb van Mezőtúrhoz. Szolnok a második otthonom... ott biztonságban leszek... ott jó helyünk lesz. Bármi, csak el innen!
Végül két és fél óra zötykölődéssel Szolnokra értünk. Két és fél óra! Egy egy órás út... Csúcs volt, mondhatom. De meleg helyen voltunk, mindannyian jól voltunk, és akkor már csak ez számított. Ki voltunk merülve, 30 órája egyikünk se aludt, és semmi mást nem akartunk, csak hazaérni. Pest szép volt, jó volt, de elég is volt egy időre. Mondjuk nyárig...
Szóval amikor végre Szolnokra értünk, majdnem meghaltam az örömtől, amikor bemondták, hogy az egyik IC vonat mindjárt beérkezik, és megáll majd Mezőtúron is. Az, hogy az a vonat több órát késett, nekünk kapóra jött. Kit érdekelt, hogy nincs pótjegyünk? Ha kell, fizetek bírságot is csak vigyenek haza!
De szerencsére nem kellett, sőt még az első osztályon is utazhattunk. Totál ingyenesen! Végre megnyugodtunk, hogy hazajutunk... álmosan, éhesen és szomjasan, de végre otthon leszünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése