Maximalista

Álmok... minek vannak, ha nem is válnak valóra? Mi az értelmük? A szívfájdítás? A szakadatlan reménykedés életetése, melynek igazából semmi értelme? Ez a lényegük? Hogy szenvedjek? 
Mert akkor köszönöm szépen, az én álmaim nagyszerű munkát végeznek. A legszebb, legnormálisabb napot is úgy tiporják a földbe, mintha fizetnének érte, és sosem állnak le. Felvillantják az esélyt, hogy valami megváltozzon, aztán, míg te tétovázol, vagy elkezdesz reménykedni és tervezni, ők észrevétlenül tovasétálnak, te pedig ott maradsz ismét... egyedül és összetörve. 

Nem, a látszat ellenére nem vagyok sem depressziós, se semmi ilyesmi, nem is hullott minden a darabjaira. Csak könyörgöm, én egy maximalista ember vagyok! Ha valamit elérek, mindig még jobbra és még jobbra vágyom. Így vagyok ezzel most is. Ezért nem leszek soha elégedett. Kitűzöm a célt, hogy ismét közkedvelt menő legyek? Megszerzem! És mi leszek utána? Nem, nem elégedett. Csak annyit vágok rá: ez is megvan. És jöhet a következő lépcső.
Ilyen vagyok, és ezért vagyok boldogtalan. Sosem leszek képes nyugodtan leülni a fenekemre, és azt mondani: ez így jó. Most nyugi kell. Nem, az nem én lennék. Kell a pörgés, a siránkozás, a szenvedés a jó után, a küzdelem, a szenvedélyes akarás. Minden kell, ami éltet és nem hagy egy helyben ácsorogni.
Ezért szerettem Balázst, ezért tetszett meg az a rockisten, és ezért nem tudok tökéletesen önmagam lenni mellette... Szeretem, hogy a fenébe ne szeretnék egy aranyos, nagyon kedves fiút? De... de ő nyugodt, és csak visszarántja a vad oldalamat. Mintha kalitkában  lennék. Egy gyönyörű-szép, aranykalitkában, melyről tudod, hogy bezárva tart, mégis azzal eteted magadat, hogy szabad vagy. Repülsz! Közben pedig csak egy helyben lépegetsz. Szállni akarok... Messzire repülni és soha vissza sem nézni. Elszállni egy emberrel, aki olyan, mint én. Felelőtlenség és vadság kell. Tombolni akarok. Ordítani és az esőben szaladni, kézen fogva egy istennel, oldalalom a legjobb barátnőmmel. Ha kellene, egészen a világ másik felééig is elfutnék ezért. Ha kellene, belehalnék a futásba, csak egyszer érjek el oda! Talán ott végre a maximalistaságom is meghalna, és végre boldog lehetnék! Igen... ez az álmom...

És ezért mondtam azt az elején, hogy álmodni szívás.


Elvégre mikor vesz észre engem egy olyan tökéletes fiú, amilyet akarok? Mikor lesz nekem bátorságom nekivágni a nagyvilágnak egyedül? Mikor fogom én azt érezni, hogy minden jó? Tudom a válaszokat. Igazából csak egyetlen válasz létezik. Egyetlen szó. Négy betű. És mégis annyira tud fájni! Csak ennyi: soha; mégis üt.
Soha, soha, soha! Szívbemarkolóan éget. Kínoz.

Soha nem lesz mellettem egy mellém illő ember. Ez az élet csak a várakozásról szól. Amíg várok, egy másik ember életét élem, egy nyugodt és csendes lányét, míg bennem az állat már a ketreceket rázza, azt sikítva, engedj szabadon! Eressz ki a cellámból! Én pedig engedelmeskedni akarok neki... de ez az életem nem engedi. Rab vagyok a saját magam által kreált világomban. Zseniális. Nobel-díjat kellene kapnom a mazochizmus tökéletességre fejlesztéséért. 


Mára ennyit a skizofrén ömlengéseimből. xoxo