Folytassuk

A sztori folytatódik...
Kilenc órára mentem a varrodához, lemondva arról, hogy lássam Balázst, és az este ezután egyre rosszabbra fordult. Fruzsival kettesben vágtunk neki a partinak, egy liter borral és ugyanennyi kólával. Miután a kedvünket megalapoztuk, összefutottunk Rolcsival és Ricsivel. A csoportunk négyfősre duzzadt, a hangulat adott volt: ahol Roli felbukkan, ott nincs helye szomorúságnak, így én is felvidultam, már amennyire tőlem telt.
Visszamentünk a nonstop-ba (istenem, milyen jó érzés leírni, hogy ilyenünk is van!), vettünk vodkát, aminek a márkája SÓGOR volt. (Ne kérdezzétek, én sem értettem, de Rolcsival egész este ezen poénkodtunk. Lásd: R.I.P.Sógor!, Most megittad Sógor hamvait!, Hé, passzold ide sógort!, és még sorolhatnám)
Sógorral a kezünkbe összefutottunk Márkóval és a csoportjával, akiktől kaptunk egy kis páleszt (még mindig utálom). De aztán kihúztunk Bányára, és csendesen és békésen elbúcsúztunk Sógortól, hogy megadhassuk neki a végső tiszteletet. (Szegény egy kukában végezte. Rolcsi igazán kegyetlen.)
Zárójeles megjegyzés: *Rolcsi egy igazi szőke herceg, nem vicc, és az a baj, hogy egyre jobban kezdem megkedvelni, mert annyira hihetetlenül jó a karizmája. Egyszerűen vonzza az embert a hülye vicceivel, meg a nevetésével, de nem tudom. Furcsa, mert ahhoz képest, hogy 20 éves, úgy beszélget velem, mintha egy korosztály lennénk... Pedig lehetne a.... hát semmim, de 5 év akkoris 5 év...* Zárójeles megjegyzés vége.
Utána felmentünk Deltába, ahol Fruval tequiláztunk, és akkor megjelent Balázs... majdnem megőrültem, de nem, mégsem hagytam... nem igazán sokat beszéltünk, egy pókkal járkált folyamatosan, és annyira édes volt, hogy Rolcsit szinte teljesen elfelejtettem... Szinte. Tette nekem a fejét, de folyton járkált és pörgött, úgyhogy nem ültem ott mint a hülye, hanem lementem Rolihoz meg Szalay-hoz... és akkor láttam meg egy csajjal, amitől persze kiborultam... majdnem elbőgtem magam, úgyhogy faja volt. Persze észrevette, hát hogy ne, és jött, hogy csak az osztálytársa meg mit tudom én, de nem tudtam elhinni. Én rajta kívül nem ölelgetek úgy senkit, mint ő azt a csajt... Utána kimentem, és készültünk haza... de gyors felszaladtam, hogy legalább szóljak neki... Ekkor nem tudom mi történt... csak álltam ott, és azt kívántam, bárcsak megkérne, hogy maradjak. De nem tette, én pedig képtelen voltam elindulni. Végül kinyögtem, hogy mégiscsak beszélnünk kéne. Lementünk...
És életem legrosszabb élményén estem túl. Rosszabb volt, mint az őrült öngyilkos látványa, aki a vonat elé ugrott. Rosszabb volt, mint amikor a kamion elé estem. Ezerszer rosszabb volt a kitört ujjamnál. Ez lelkileg is fájt...
Bár amit mondott, logikus volt... Most lett vége Kamillával, akivel nem volt valami jó együtt, és nem akar megint rossz élményeket. Ki akarja élni magát, a bulizásra és a tanulásra akar koncentrálni. Nem tervezte ezt be, és időt kér.
De én se terveztem ilyesmit... élni akartam, tombolni, amíg fiatal vagyok. Nem tehetek róla, hogy ő jött velem szembe. Ő kezdte! Ő indította el bennem ezt a valamit! Ő hívott el hozzájuk!
De időt kért... aztán elhívott mára próbára, amiből amúgy nem tudom, mi lesz, mert Filip nem veszi fel a telefont, de közbe meg Orsi elhívott vásárolgatni. Nem tudok dönteni... Végre Orsi se utál, de hogy hagyjak ki egy olyan lehetőséget, ahol egyszerre van Bazsi és Rolcsi?
Ha nem lesz próba, egyértelmű... de ha lesz? Ott a helyem...
Na, mindegy majd elválik...
Ezután hazaindultunk, Rolcsi félig eljött velünk... Szalay közbe ott poénkodott, hogy aludjon nálam. Nem mondom, hogy bántam volna, de azért mégis...
Aztán nem emlékszem hogyan, de az lett kihozva ebből, hogy holnap próba után eljön hozzám és itt alszik... úgy váltunk el egymástól, hogy ezt mondta: Szavadon foglak.
Ó, anyám ez mit jelentsen? Nője van, mit akar nálam csinálni? Bár... szívesen látnám vendégül... de az se biztos, hogy emlékszik rá. Vagy, hogy összefutunk. Semmi se biztos... Aztán hazajöttem, felkeltem és most itt vagyok a furcsa, kusza életemmel...
Hogy mit hoz számomra a sors? Nem tudhatom... de még nincs vége, érzem. Ez egy új, furcsa szál, és én kíváncsian várom, hogy az élet mit sző bele...
A sztori nem áll meg...

A sztori folytatódik

Mi a fene történik velem? Miért vagyok ilyen akaratgyenge? - kérdezhetném magamtól, de felesleges, a választ úgyis tudom.
Mert a szerelem nem ésszerű. Mindenki azt hiszi, hogy ő majd nem esik bele a klasszikus hibákba, hogy ő erősebb lesz, mint a többi ember, de amikor ő is odakerül, képtelen nem belesétálni a pók hálójába. Én is ilyen ember vagyok.
Azt hittem, lassan lezárom magamban a Balázsos dolgot, de aztán történt valami. Egy ártatlan péntek estének indult, ahol ő nem lesz ott... és mi történt? Megjelent! Rám emelte sötét pillantását, és azt mondta, menjünk le. Deja vú-m volt: ugyanonnan csempészte elő a dugiborát, mint mikor megismerkedtünk. Valami fájdalmasan a szívembe mart, de nem akartam vele foglalkozni.
És akkor Dávid félrehívta őt... hogy mit beszéltek? Máig nem tudom, én azokban a pillanatokban egy 20éves, nagyon helyes és nagyon szőke gyerekkel tárgyaltam ki a közös érdeklődésünket: A Star Warst... zsír volt, de Roli közel se egy Balázs... nekem nem.
Szóval amikor visszaért a két jómadár, Balázs egyszer csak megszólal, hogy nem akarok-e elmenni hozzá filmezni, a szülei nincsenek otthon... Lefagytam... mi van? De képtelen voltam nemet mondani, pedig az ész azt diktálta. Kihasznál! Nem kellesz neki! Ezt súgta, de ugyan én mikor figyeltem oda az eszemre? Semmikor...
Így elmentünk... és annyira csodálatos volt! Behozta a projektort, egy finom bort, elheveredtünk az ágyán, és elkezdtük nézni a Fűrész 7-et, amiből mellesleg körülbelül úgy 5 percet láttunk, mert amikor a nő levágta a saját kezét, összerezzentem, na és ebből az következett, hogy a fejünk túl közel volt egymáséhoz... és elkezdtünk csókolózni. Nem különösebben bántam... Olyan kedves volt, olyan szerethető. És életében először magyarul bókolt... Olyan hihetetlen vagy! mondta.
És nem gondolkoztam, természetesen. De az úgy volt tökéletes... bár az ébredés... hát, az minden misét megért... A mellkasán feküdtem, boldogan és kábultan, amikor egy fej jelent meg az ajtóban. A srác nagyon durván döbbent fejet vágott, majd benyögött egy helót. Én is visszahellóztam, aztán lelépett... a nővére pasija volt, tudtam meg később..
Utána dél körül elindultunk. Ő boltba, én haza, szóval egyfele mentünk...

Utána alig beszéltünk... és akkor is keveset. Készült a vizsgáira, én meg meg voltam őrülve. Mi történt közöttünk? Mi ez már megint? És miért nem mondja el, mit gondol? Mit mondott neki Dávidka?
Haldokoltam az őrülettől... nem bírtam enni, bőgtem és szenvedtem, de lepleztem mindent. Kólán és tortillán éltem, annak nem éreztem az ízét, az illatát...
De pénteken Dávid azt mondta, menjünk el valamerre, meglepetése van... és éreztem, hogy Balázs lesz az... de Dávid minden erőfeszítése ellenére nem lett semmi. Nevetgéltünk, beszélgettünk, de jobban el volt foglalva másokkal.
Nem érdekeltem...
Aztán megígérte, hogy holnap biliárdmeccselünk egymás ellen... én meg úgy terveztem, hogy ezután beszélgetek vele... de most azt mondja, nem valószínű, hogy oda jön...mert máshova megy. De... mi lesz így velem?
Igazából Dávid tud valamit, mert tegnap este megint beszélgettek... de nem bírom kiszedni belőle... azt mondja, ez a mi dolgunk, intézzük el mi. De hogy, amikor megfutamodik?
Nem értem... félek.
Romokban heverek.
De még nincs vége... a sztori folytatódik..

Kavalkád

Telnek a napok... olyan gyorsan, hogy szinte észre sem veszem. Próbálom tartani a ritmust, követni a napok folyását, de néha még mindig eltévedek. Fel sem tűnik, és hétfőből hirtelen csütörtök lesz, majd abból vasárnap, és mire felkapom a fejem, már ismét hétvége.
Nem tehetek róla, talán csak így próbálom kizárni az érzelmeket, hogy figyelmetlenné válok, hogy nem küzdök, csak sodródom. Egyrészről jó... másrészről viszont rémes zombinak lenni.
A hullámvölgyek most gyorsabbak. Egyik nap pezsgek, teli vagyok élettel, poénkodom és csak úgy szórom a lényemhez tartozó csípős, évődő beszólásokat, míg másik nap ülök a dombon a térdem közé hajtott fejemmel, és csak várok. Várok valakire, aki tudom, hogy nem fog megjelenni. És mégis várom, mert képtelen vagyok feladni. Még él bennem egy kevéske szikra... egy aprócska parázs, amit gondosan óvok minden kicsi szellőtől.
De ha van is valami jó ebben az egészben, az az, hogy Dáviddal végre sikerült megint olyan közel kerülnünk egymáshoz, mint a tragikus nyár kezdete előtt voltunk. Kicsit zavarba ejtő, kicsit kínos, kicsit őrültség, és mégis, az egész már annyira hiányzott, mintha kitéptek volna belőlem egy darabkát. Hát nem ez a jó példa, hogy imádok mazochista lenni?
Miért jó az nekem, hogy tudom, szerelmes belém, és azt is tudom, hogy én sosem leszek az belé, mégis kínzom saját magunkat? Annyira akarom, hogy ő legyen az... és nem megy. Igen, hiányzik az ölelése, a beszélgetéseink, de nem úgy, mint Balázsé... közel sem úgy.
Annyira más a kettő, és mégis hasonló!
A biztonságérzet... az a közös pont. Amikor megölelnek, érzem, hogy nem vagyok egyedül. Vagyis éreztem, de csalóka álommá foszlottak a képek. Balázsé legalábbis, biztosan.
De Dávid? Talán már meg kéne tanulnom, hogy bármit teszek, bármit mondok, vagy bármivé változok, ő valahol mindig ott lesz. Talán néha majd eltűnik, de végül mindig előkerül, hogy a mások által összetört szívemet összeragasztgassa.
És ilyenkor kívánom, hogy bárcsak több lenne barátnál... de a szívemnek nem én parancsolok. Pedig milyen jó lenne!
Megkérném, hogy felejtse el azt a fiút... megkérném, hogy bocsájtson meg a hibáimért, és hogy hagytam annyiszor összetörni... Megkérném, hogy szeresse Dávidot, és megkérném, hogy soha többé ne szeressen meg senkit rajta kívül.
Kényszeríteném, hogy legyen olyan rideg, mint 2 éve... kényszeríteném, hogy ismét segítsen jégkirálynővé válnom az osztály trónján.
Megtenném, ha lehetne...

Küzdj érte!

Nem tudom, hogy hogyan is kéne belekezdenem a mai beszéljünk-hülyeséget posztomba. Hát, talán a közepébe vágok.
Igen, tudom, hogy folyamatosan szenvedek és játszom a depresszióst, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha rajtam kívül más is ezt csinálja. Nem bírom hagyni, hogy a legjobb barátnőm is küzdjön minden pillanatáért. Beleszakad a szívem, amikor látom, hogy neki is ugyanolyan rossz, mint nekem. És nem tehet semmit azon kívül, hogy biztatom és mellette vagyok.
Tudom, milyen üresen hatnak a szavak, melyeket sugdosok neki, és tudom, mennyivel egyszerűbb mondani, mint megtenni, de nem adom fel. Életben kell tartanom, ösztökélni a harcra, ha kell, átvonszolni az élet hepe-hupás útján. Nem fogom hagyni, hogy ő is eltemesse magát a depresszió medrében. Ő ne!
Az egyetlen ember, aki mindig itt van, akivel még életemben nem vesztem össze. Csak őt ne! Csak ő hadd legyen boldog! Ha már én nem lehetek az... Klau hagy legyen az....
Ez az egyik, ami most nagyon bennem a van.
A másik meg a szokásos érzelmi viharom. Szokásos? Hát, nem tudom ez-e a jó szó rá, mert mindig változik. Mindig más és más, sosem ugyanaz és mégis hasonló.

Miért nem tudok egyszerű, mindenen hamar túl levő lány lenni?
Miért kell mindennek fájnia ennyire?
Miért nem lehetek egyszerűbb?
Miért pont ŐT kellett megszeretnem?

Úgy szeretnék válaszokat kapni! Annyira tudni akarom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a rossz életet! Talán a karmám miatt van? Vagy a reinkarnáció az oka? Előző életemben valami nagyon nagyon rossz ember voltam talán?
Mert akkor ez szívás! Tényleg az...
De mit lehet ellene tenni? Ér valamit, ha... ha változtatok magamon? Ha nem próbálok küzdeni azért, hogy ismét királynő lehessek? Ha hagyom, hogy az élet oda sodorjon, ahova akar? És ezt az én makacs természetem képes lenne elviselni, vagy belepusztulna? Olyan nehéz! Olyan gyötrelmesen fájdalmas!
Érzem, ahogy a szívem erőlködve dobban, érzem, ahogy a lélegzet meg-megakad a tüdőmben, érzem, ahogy a szememet könnyek mardossák, és nem tudok ellene semmit sem tenni. Az egyetlen, aki örökre elűzhetné a fájdalmaimat, most ott van, ahol együtt kellene lennünk. Amit együtt terveztünk... amit úgy vártunk, és úgy ígért. Tudom, hogy ott van. És talán mással. Talán egy olyannal, akit nem csak ámított.
És ez fáj. Fáj, mert ez a mi jövőnk volt. A mi kis első közös utunk lett volna... és mennyire vártam! Mennyire akartam... nem azért, mert oly annyira vágytam az efott-ra! Dehogy... hanem mert Ővele mentem volna. Nélküle nincs értelme! Minek?
HIÁNYZIK! Képtelen vagyok nélküle tovább csinálni. Csak Klauért... miatta kell erősnek maradnom. Példát kell neki mutatnom! Bebizonyítani, hogy muszáj küzdeni, ha már nincs remény, akkor is. Mert az élet nem áll meg, míg összeszeded magad, és ha könnyekre pazarlod az idődet, lehet, hogy elszalasztod a Barna/Fekete herceget fehér lovon/bmx-en/deszkán/piros sportkocsin.
Szóval hajrá, kislányok! Küzdjetek az életben maradásért!

Múlt vagy jövő?

Élet úgy, hogy már semmiben sem hiszel?
Igen, azt hiszem még lehetséges, mert ott a remény. Reménykedsz, hogy egyszer még minden jobbra fordulhat. Akarod, hogy minden jobb legyen... De mi lesz velem, ha elfogy a remény? Mit fogok tenni?
Nem tudom. Nem tudom, de addig még kitartok. Célokat tűzök ki magam elé, és egy időre elfelejtem a fiúkat - az összeset. Bár ez nem lesz könnyű tekintve, hogy rájöttem: ugyanúgy viselkedem mint másfél éve.
Először is: Egyszerre több emberrel is szimpatizálok úgy. (Bár még mindig B a legfontosabb)
Másodszor: Furcsa pletykák keringenek rólam a neten és a városban egyaránt. Jó, ennek mondjuk az az oka, hogy túl sokat lógok egy bizonyos személlyel, akinek az ex-barátnője jó barátom, így innen indult a pletyka. De tényleg csak pletyka! Az a kölyök olyan, mintha az öcsém lenne!
Harmadszor: Egyre több ember ismer fel, és egyre többen hiszik azt, hogy kedvelem őket. Egye többen hiszik, hogy ismernek, és egyre többen tudják ki vagyok. (Sajnos.)
Negyedszer: Hazudok és kibeszélem az embereket. Kiskirálynőt játszok, és élvezem, amikor megbámulnak az emberek. Kezd előtörni bennem az irányítós parancsolgatós énem. És ez nem jó. Nagyon nem jó.
Ötödször: A depresszió egyre gyorsabban nő bennem. Ok nélkül kiborulok, teng bennem a stressz, zihálok és görcsölök. Sírok és remegek. A hangulatom percenként változik, mindent kilátástalannak látok, aztán örömömben táncolok.

Körülbelül ennyi, ez jellemzett régen is. És félek, mert nem akarok olyan gonosz lenni. Élvezni akarom az életet a maroknyi baráti körömmel - ami mellesleg bővülni látszik, mert régi tagok talán visszatalálnak hozzánk. Annyira jó lenne!
Szombaton beszélgettem Cs.F.-fel, régi legjobb barátnőmmel, és annyira jó volt! Szinte pezsegtem és lubickoltam! Akkor döbbentem rá, mennyire hiányzik a hülye visítós nevetése és a szokásos péntek esti horror-maraton csibefalatokkal, kockuló fiúbarátokkal, arcfestéssel, nevetéssel és sok-sok jó baráttal. Vágyom arra a közegre, ahol minden rendben volt, és nem aggódtam holmi csaló, hazudozó pasik miatt!
Itt van B.B.! Pénteken is rám néz, felvonja a szemöldökét, majd elnéz... és ezt ezerszer, miközben egy kis 13 éves senkit bódít! Jézus, mit akar attól a gyerektől?! Megőrült, vagy csak direkt nekem adta a műsort? Érthetetlen...
Visszatérve a témára, kezdek régiPetra lenni... örülök-e? Nos... akkoriban nem éreztem olyan erős depressziót mint most mert mindent leszartam, szóval ebből a szempontból jó lenne. De a többiből? Nem hinném...
Gyors visszaváltozás kéne, vagy elporladás, vagy újjászületés, vagy valami!
Valami más... valami új...