Küzdj érte!

Nem tudom, hogy hogyan is kéne belekezdenem a mai beszéljünk-hülyeséget posztomba. Hát, talán a közepébe vágok.
Igen, tudom, hogy folyamatosan szenvedek és játszom a depresszióst, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha rajtam kívül más is ezt csinálja. Nem bírom hagyni, hogy a legjobb barátnőm is küzdjön minden pillanatáért. Beleszakad a szívem, amikor látom, hogy neki is ugyanolyan rossz, mint nekem. És nem tehet semmit azon kívül, hogy biztatom és mellette vagyok.
Tudom, milyen üresen hatnak a szavak, melyeket sugdosok neki, és tudom, mennyivel egyszerűbb mondani, mint megtenni, de nem adom fel. Életben kell tartanom, ösztökélni a harcra, ha kell, átvonszolni az élet hepe-hupás útján. Nem fogom hagyni, hogy ő is eltemesse magát a depresszió medrében. Ő ne!
Az egyetlen ember, aki mindig itt van, akivel még életemben nem vesztem össze. Csak őt ne! Csak ő hadd legyen boldog! Ha már én nem lehetek az... Klau hagy legyen az....
Ez az egyik, ami most nagyon bennem a van.
A másik meg a szokásos érzelmi viharom. Szokásos? Hát, nem tudom ez-e a jó szó rá, mert mindig változik. Mindig más és más, sosem ugyanaz és mégis hasonló.

Miért nem tudok egyszerű, mindenen hamar túl levő lány lenni?
Miért kell mindennek fájnia ennyire?
Miért nem lehetek egyszerűbb?
Miért pont ŐT kellett megszeretnem?

Úgy szeretnék válaszokat kapni! Annyira tudni akarom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a rossz életet! Talán a karmám miatt van? Vagy a reinkarnáció az oka? Előző életemben valami nagyon nagyon rossz ember voltam talán?
Mert akkor ez szívás! Tényleg az...
De mit lehet ellene tenni? Ér valamit, ha... ha változtatok magamon? Ha nem próbálok küzdeni azért, hogy ismét királynő lehessek? Ha hagyom, hogy az élet oda sodorjon, ahova akar? És ezt az én makacs természetem képes lenne elviselni, vagy belepusztulna? Olyan nehéz! Olyan gyötrelmesen fájdalmas!
Érzem, ahogy a szívem erőlködve dobban, érzem, ahogy a lélegzet meg-megakad a tüdőmben, érzem, ahogy a szememet könnyek mardossák, és nem tudok ellene semmit sem tenni. Az egyetlen, aki örökre elűzhetné a fájdalmaimat, most ott van, ahol együtt kellene lennünk. Amit együtt terveztünk... amit úgy vártunk, és úgy ígért. Tudom, hogy ott van. És talán mással. Talán egy olyannal, akit nem csak ámított.
És ez fáj. Fáj, mert ez a mi jövőnk volt. A mi kis első közös utunk lett volna... és mennyire vártam! Mennyire akartam... nem azért, mert oly annyira vágytam az efott-ra! Dehogy... hanem mert Ővele mentem volna. Nélküle nincs értelme! Minek?
HIÁNYZIK! Képtelen vagyok nélküle tovább csinálni. Csak Klauért... miatta kell erősnek maradnom. Példát kell neki mutatnom! Bebizonyítani, hogy muszáj küzdeni, ha már nincs remény, akkor is. Mert az élet nem áll meg, míg összeszeded magad, és ha könnyekre pazarlod az idődet, lehet, hogy elszalasztod a Barna/Fekete herceget fehér lovon/bmx-en/deszkán/piros sportkocsin.
Szóval hajrá, kislányok! Küzdjetek az életben maradásért!