Kavalkád

Telnek a napok... olyan gyorsan, hogy szinte észre sem veszem. Próbálom tartani a ritmust, követni a napok folyását, de néha még mindig eltévedek. Fel sem tűnik, és hétfőből hirtelen csütörtök lesz, majd abból vasárnap, és mire felkapom a fejem, már ismét hétvége.
Nem tehetek róla, talán csak így próbálom kizárni az érzelmeket, hogy figyelmetlenné válok, hogy nem küzdök, csak sodródom. Egyrészről jó... másrészről viszont rémes zombinak lenni.
A hullámvölgyek most gyorsabbak. Egyik nap pezsgek, teli vagyok élettel, poénkodom és csak úgy szórom a lényemhez tartozó csípős, évődő beszólásokat, míg másik nap ülök a dombon a térdem közé hajtott fejemmel, és csak várok. Várok valakire, aki tudom, hogy nem fog megjelenni. És mégis várom, mert képtelen vagyok feladni. Még él bennem egy kevéske szikra... egy aprócska parázs, amit gondosan óvok minden kicsi szellőtől.
De ha van is valami jó ebben az egészben, az az, hogy Dáviddal végre sikerült megint olyan közel kerülnünk egymáshoz, mint a tragikus nyár kezdete előtt voltunk. Kicsit zavarba ejtő, kicsit kínos, kicsit őrültség, és mégis, az egész már annyira hiányzott, mintha kitéptek volna belőlem egy darabkát. Hát nem ez a jó példa, hogy imádok mazochista lenni?
Miért jó az nekem, hogy tudom, szerelmes belém, és azt is tudom, hogy én sosem leszek az belé, mégis kínzom saját magunkat? Annyira akarom, hogy ő legyen az... és nem megy. Igen, hiányzik az ölelése, a beszélgetéseink, de nem úgy, mint Balázsé... közel sem úgy.
Annyira más a kettő, és mégis hasonló!
A biztonságérzet... az a közös pont. Amikor megölelnek, érzem, hogy nem vagyok egyedül. Vagyis éreztem, de csalóka álommá foszlottak a képek. Balázsé legalábbis, biztosan.
De Dávid? Talán már meg kéne tanulnom, hogy bármit teszek, bármit mondok, vagy bármivé változok, ő valahol mindig ott lesz. Talán néha majd eltűnik, de végül mindig előkerül, hogy a mások által összetört szívemet összeragasztgassa.
És ilyenkor kívánom, hogy bárcsak több lenne barátnál... de a szívemnek nem én parancsolok. Pedig milyen jó lenne!
Megkérném, hogy felejtse el azt a fiút... megkérném, hogy bocsájtson meg a hibáimért, és hogy hagytam annyiszor összetörni... Megkérném, hogy szeresse Dávidot, és megkérném, hogy soha többé ne szeressen meg senkit rajta kívül.
Kényszeríteném, hogy legyen olyan rideg, mint 2 éve... kényszeríteném, hogy ismét segítsen jégkirálynővé válnom az osztály trónján.
Megtenném, ha lehetne...