Jack Daniels és a cél

Tegnap megvolt az első Jack Daniels-es élményem. Mit ne mondjak... meglepődtem. Félénken, mindendféle whiskey-s tapasztalat nélkül csörtettem oda a pulthoz, kértem három cent whiskey-t, jéggel. A kóláról teljes mértékben elfelejtkeztem. Barátnőmét is kikértem, majd leültünk az asztalhoz. Az első hibát akkor követtem el, amikor beleszagoltam. Büdös volt, és már annyiból éreztem, hogy milyen erős lehet. Végül rávettem magam, hogy belekóstoljak. Égette a számat, nem ízlett és azt hittem, megőrülök tőle. Vettem hát hozzá kólát, és belelocsoltam vagy fél decit. Na, így viszont már tökéletes volt az íze. De komolyan. Nagyon finom volt: nem éreztem azt a büdös szagot, az íze édes volt és mégis keserű. Ízlett - legalábbis a tiszta Jack Daniels-hez képest.
Szóval jó kis buli volt ez - amúgy a barátnőm születésnapját ünnepeltük. Voltak hullámvölgyek is, mint az már lenni szokott, de kivételesen tökéletesen helyt álltam. (Na, jó. Kivéve, amikor képtelen voltam irányítani a nyomulós idióta seggfejeket, és inkább elmenekültem egy biztonságosabb helyre.)

Az élet egész jó, minden elfogadható. Most csak sodródom, mint egy döglött hal az árral, de élvezem. Végre nem agyalok (olyan sokat), és nem színészkedek (annyit, mint korábban). Elfogadtam az életemet, kitűztem a céljaimat, és most kőkeményen küzdök, hogy valóra váljanak.
Ebből a legfőbb:  Pszichológus szeretnék lenni. Hogy mikor döbbentem erre rá? Amikor az ágyamon feküdtem, Bélával a macimmal, és arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha most valaki segítene rajtam. Beszélgetésre vágytam, de senki sem volt a közelemben. Ekkor jutott eszembe... mi van, ha mások is így jártak, csak nekik sosincs ott senkijük? Vágyni kezdtem arra, hogy segíthessek. Mindig is az embereken akartam segíteni, mint orvos, csak volt egy kis probléma: tű és vér iszony. Na itt bukott meg az álmom. De pszichológusként... itt is segíthetek az undorító dolgok nélkül is. Mintha csak nekem találták volna ki ezt a szakmát... Fő cél: ELTE vagy SZTE.
Egyelőre ennyi... xoxo

Foszlányok

"Az eddigi stabil kártyaváraim összedőltek, a talaj hirtelen kicsusszant a talpaim alól, én pedig lezuhantam a koromfekete, üres semmibe – pont, mint azokban a régi rémálmokban, amikor a kihalt lépcsőház, ahol épp sétálgattam hirtelen összeomlott, a lépcsők semmivé váltak, én pedig tehetetlenül hulltam alá."

"Szerethetsz valakit a szíved összes szeretetével, ha előtte volt valaki az életedben, akinek még az érintése is kész extázis, soha nem fogod őszintén szeretni a másodikat. Erőlködhetsz, akarhatod akármennyire, nem fogod tudni kierőszakolni a szerelmedet iránta. Szeretheted… de a lelked még mindig az Első ölelése után fog vágyakozni. Ez ellen te nem tehetsz semmit; el kell fogadnod, mint járulékos kárt: úgy kell felfognod, hogy ez a büntetés, amiért egyszer életedben igazán boldog voltál, még ha csak rövid időre is. Én így fogtam fel – és bár a szívem belesajdult, elfogadtam, hogy soha többé nem lelhetek örök nyugalomra. Mindig vágyakozni fogod, mindig fájni fog, ugyanakkor már most tudom, hogy megérte. Már egy másodpercéért is megérte volna az örökös szenvedés…"

Merengés

Igaz, őrült régen írtam, ennek viszont rengeteg jó oka van, amiket most szeretnék felsorolni.
Az első, és legütősebb, hogy szinte semmi sem változott. Az életem sértetlen spirálként imbolyog tovább, csupán az ismétlődő folyamatok változtak. Vannak a békés, boldog percek, és a bizonytalan, kétségbeejtő új-régi érzések, amik folyamatosan váltogatják egymást. Egyik pillanatban azt hiszem, biztos vagyok magamban, aztán a következő percben minden a darabjaira hullik. Egy tett, egy mosoly vagy egy gesztus hatására... felrobban bennem valami, amit eddig felépítettem, és kezdhetek mindent elölről. Majd amikor a váram áll, ő ismét megjelenik, hogy a földbe tiporjon.
A második okom viszont nem hozzá kapcsolódik, hanem a fiúmhoz - akivel ma vagyunk 4 hónaposak, és a szeszélyeim ellenére igazán szeretem. Elég sok időmet elfoglalja, de sajnos nem eleget. Valahogy minden mindig túl kevés, és még több és több kell belőle. Talán hogy elterelje a gondolataimat, vagy hogy valamit még szilárdabbá tegyen bennem. Vagy csak, hogy elmúljon a lelkemet gyötrő hiányérzet.
A harmadik ok igazán átlagos - nehéz évem van a suliban. Nyelvvizsga, új tanárok, szívatós anyagok és döntések, döntések és döntések. Eldöntöttem, hogy pszichológus szeretnék lenni. Embereken segíteni, főleg gyerekeken, és a hallgatásban valamint a tanácsadásban amúgy is otthonosan mozgok. Mindemellett... ha belegondolok, ahogyan elmerülök a rejtelmeiben... nem tudom, nagyon vonz az a világ. A tudás, azt hiszem. A segíteni akarás, a vágy, hogy valami jót tegyek a sok rossz után. Mert akármennyire is nem akarom, szörnyeteg vagyok.

Itt vagyunk én és ő, a két különböző világ, amik régesrégen egy egészet képeztek. Azok voltak a legszebb hónapok, de az egyik fél hatalmas hibát vétett - kilökte a világ másik részét, így a másik - azaz én - új életet kezdett. Megpróbálatam egy új világot, egy új ént létrehozni, és sikerült. Még mindig fájt az elválás, de erős voltam. Akartam, hogy tudjak nélküle élni.
Most itt vagyunk, én és ő. Boldog vagyok mással, ő pedig másba szerelmes. Azt mondta egy barátunknak, hogy sosem akart engem igazán. Elhittem annak a barátnak. De akkor most miért ugrik egyetlen szavamra, miért mutatja ki ennyire, hogy akar, ha közben a szíve mást szeret? Miért ránt magához, és miért nem enged el, ha arra kérem? Miért emlegeti az első és egyetlen közös éjszakánkat úgy, mint egy szép régi ábrándot?
Nem látja, hogy fáj és megőrjít vele? Felejteni akarok, és azt akarom, hogy ő is felejtsen el!
Ha nem lehet az enyém, az emléke sem kell többé... mert ha meg akarnám őrizni az illatát és az érintéseit, sosem lennék képes tovább lépni. Pedig azt akarok, teljesen és visszavonhatatlanul.
Nem mondom, hogy könnyű lesz - a mai napig nem megy, csak ideiglenesen -, de ha megnehezíti, soha nem is fog sikerülni. Így pedig nem tarthatom magam mellett Rolcsit, ha nem vagyok mellette száz százalékosan.

Ő a legjobbat érdemli, de komolyan. Tökéletesen olyan, mint én. A legtöbb apróság és fontos dolog egyezik, mellette lenni kényelmes, nyugalmas és boldog. De valahogy... valahogy elveszítem az egyéniségemet. Elveszik a Petra-varázs, amit imádtam saját magamban... Néha azt kérdezem magamtól: hol az én végem, és hol kezdődik ő? Legszívesebben kitépném magamat a valóságból, és összegyúrnám a saját álmaim pasiját.
De nem tehetem, és azt kell néznem, mi a jó nekem, és nem azt, amit a szívem akar. Mert ha rá hallgatnék... az életem merő szenvedés lenne a mostani émelyítő tengődés helyett. Elvagyok. Csak a mának élek, és nem aggódom azon, hogy mit fogok tenni holnap. A jövőmre koncentrálok, és most, hogy az utam kezd kivilágosodni, figyelhetek az érzelmeimre is.
Tervezek pár őszinte beszélgetést, de amikor elképzelem őket tudom, hogy egyik sem zajlana így a valóságban. És azzal is tisztában vagyok, hogy sosem lesz bátorságom eléjük állni. Nos, ez nem gyávaság, csak félelem a biztostól. Mert érzem a velőimben, hogy mi lenne a végük... mindent elveszítenék, mert nem tudom kontrollálni magamat.
Azt pedig nem tehetem. Nem lehetek megint senki, meg kell tartanom magamat. Erősnek kell maradnom. Még egyszer nem hagyhatom, hogy meghaljon az a lány, akire később talán még büszke is lehetek.
Az nem történhet meg még egyszer. Bár a mostani csak egy gyenge másolata az eredetinek, még így is lehetek igazán jó. Csak kitartónak kell maradnom, és viselni a maszkot.
A maszkot, ami egyszer talán majd a saját arcommá válik...