Merengés

Igaz, őrült régen írtam, ennek viszont rengeteg jó oka van, amiket most szeretnék felsorolni.
Az első, és legütősebb, hogy szinte semmi sem változott. Az életem sértetlen spirálként imbolyog tovább, csupán az ismétlődő folyamatok változtak. Vannak a békés, boldog percek, és a bizonytalan, kétségbeejtő új-régi érzések, amik folyamatosan váltogatják egymást. Egyik pillanatban azt hiszem, biztos vagyok magamban, aztán a következő percben minden a darabjaira hullik. Egy tett, egy mosoly vagy egy gesztus hatására... felrobban bennem valami, amit eddig felépítettem, és kezdhetek mindent elölről. Majd amikor a váram áll, ő ismét megjelenik, hogy a földbe tiporjon.
A második okom viszont nem hozzá kapcsolódik, hanem a fiúmhoz - akivel ma vagyunk 4 hónaposak, és a szeszélyeim ellenére igazán szeretem. Elég sok időmet elfoglalja, de sajnos nem eleget. Valahogy minden mindig túl kevés, és még több és több kell belőle. Talán hogy elterelje a gondolataimat, vagy hogy valamit még szilárdabbá tegyen bennem. Vagy csak, hogy elmúljon a lelkemet gyötrő hiányérzet.
A harmadik ok igazán átlagos - nehéz évem van a suliban. Nyelvvizsga, új tanárok, szívatós anyagok és döntések, döntések és döntések. Eldöntöttem, hogy pszichológus szeretnék lenni. Embereken segíteni, főleg gyerekeken, és a hallgatásban valamint a tanácsadásban amúgy is otthonosan mozgok. Mindemellett... ha belegondolok, ahogyan elmerülök a rejtelmeiben... nem tudom, nagyon vonz az a világ. A tudás, azt hiszem. A segíteni akarás, a vágy, hogy valami jót tegyek a sok rossz után. Mert akármennyire is nem akarom, szörnyeteg vagyok.

Itt vagyunk én és ő, a két különböző világ, amik régesrégen egy egészet képeztek. Azok voltak a legszebb hónapok, de az egyik fél hatalmas hibát vétett - kilökte a világ másik részét, így a másik - azaz én - új életet kezdett. Megpróbálatam egy új világot, egy új ént létrehozni, és sikerült. Még mindig fájt az elválás, de erős voltam. Akartam, hogy tudjak nélküle élni.
Most itt vagyunk, én és ő. Boldog vagyok mással, ő pedig másba szerelmes. Azt mondta egy barátunknak, hogy sosem akart engem igazán. Elhittem annak a barátnak. De akkor most miért ugrik egyetlen szavamra, miért mutatja ki ennyire, hogy akar, ha közben a szíve mást szeret? Miért ránt magához, és miért nem enged el, ha arra kérem? Miért emlegeti az első és egyetlen közös éjszakánkat úgy, mint egy szép régi ábrándot?
Nem látja, hogy fáj és megőrjít vele? Felejteni akarok, és azt akarom, hogy ő is felejtsen el!
Ha nem lehet az enyém, az emléke sem kell többé... mert ha meg akarnám őrizni az illatát és az érintéseit, sosem lennék képes tovább lépni. Pedig azt akarok, teljesen és visszavonhatatlanul.
Nem mondom, hogy könnyű lesz - a mai napig nem megy, csak ideiglenesen -, de ha megnehezíti, soha nem is fog sikerülni. Így pedig nem tarthatom magam mellett Rolcsit, ha nem vagyok mellette száz százalékosan.

Ő a legjobbat érdemli, de komolyan. Tökéletesen olyan, mint én. A legtöbb apróság és fontos dolog egyezik, mellette lenni kényelmes, nyugalmas és boldog. De valahogy... valahogy elveszítem az egyéniségemet. Elveszik a Petra-varázs, amit imádtam saját magamban... Néha azt kérdezem magamtól: hol az én végem, és hol kezdődik ő? Legszívesebben kitépném magamat a valóságból, és összegyúrnám a saját álmaim pasiját.
De nem tehetem, és azt kell néznem, mi a jó nekem, és nem azt, amit a szívem akar. Mert ha rá hallgatnék... az életem merő szenvedés lenne a mostani émelyítő tengődés helyett. Elvagyok. Csak a mának élek, és nem aggódom azon, hogy mit fogok tenni holnap. A jövőmre koncentrálok, és most, hogy az utam kezd kivilágosodni, figyelhetek az érzelmeimre is.
Tervezek pár őszinte beszélgetést, de amikor elképzelem őket tudom, hogy egyik sem zajlana így a valóságban. És azzal is tisztában vagyok, hogy sosem lesz bátorságom eléjük állni. Nos, ez nem gyávaság, csak félelem a biztostól. Mert érzem a velőimben, hogy mi lenne a végük... mindent elveszítenék, mert nem tudom kontrollálni magamat.
Azt pedig nem tehetem. Nem lehetek megint senki, meg kell tartanom magamat. Erősnek kell maradnom. Még egyszer nem hagyhatom, hogy meghaljon az a lány, akire később talán még büszke is lehetek.
Az nem történhet meg még egyszer. Bár a mostani csak egy gyenge másolata az eredetinek, még így is lehetek igazán jó. Csak kitartónak kell maradnom, és viselni a maszkot.
A maszkot, ami egyszer talán majd a saját arcommá válik...