Vannak helyzetek, amikor már semmi nem tud meglepni - ilyenkor előre érzem, mi fog történni, már azelőtt átéltem a pillanatot, mielőtt egyáltalán megtörténhetne. Így volt ez kedden is. Szinte magam előtt láttam az egész estét, az elkerülhetetlen beszélgetéseket, ezért egyáltalán nem éreztem döbbenetet, amikor megtudtam a "nagy titkot". Én már tudtam. Éreztem. Sejtettem. És nem vágtam meglepett arcot. Nem kérdezősködtem. Sőt, úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, mert már nem érdekelt. Lélekben felkészültem, így könnyű volt érdektelenséget tettetni. Amúgy is belefáradtam ebbe az egész huzavonába, és elegem lett. Van egy tök jó életem, egy szuper sráccal, mégis mi a fenéért kéne még az ilyenek miatt is őrlődnöm? Oh god, totálisan elmentek otthonról, amiért egyáltalán törődtem ezzel az egész helyzettel.
És vannak azok a helyzetek, amikre egyáltalán nem számítasz. Amikor csütörtök reggel úgy kelsz, hogy van egy négyesed műszaki kémiából. Amiről azt hitted, megbuktál. Ezek azok a pillanatok, amikért megéri élni, mert látod, hogy a sok szenvedés és belefektetett idő meghozza a gyümölcsét. Már a matek hármasom is ilyen volt, de most csütörtökön jöttem rá, hogy tényleg megérte ez a sok tanulás, és hogy talán mégis csak van helyem ezen az egyetemen. Elvégre csak egy jelentéktelen tárgyam nem sikerült, alig lett kettesem, és még ötöst is szereztem! Mi ez, ha nem jó dolog?
Így hát eldöntöttem, hogy ezentúl mindenbe több energiát fektetek, ami fontos számomra. Tovább építgetem a közös életemet az én kis szerelmemmel, legyen az néha bármilyen nehéz is, megéri, mert együtt mi vagyunk a legerősebbek. Tovább erősítem a barátságaimat, mert az, hogy itt vannak nekem, magabiztosabbá és kiegyensúlyozottabbá tesz. Szükségem van rájuk. Tovább tanulok, mert már látom a jövőmet. Nem minden darabkája fényes, és néha megijedek attól, hogy talán valóra válik, de tessék, itt van: látom magam úgy harminc évesen, diplomásként, egy hatalmas házban valahol Pest mellett, egy csodálatos kertben a kutyáimmal, a macskáimmal, az Ő feleségeként, és az Ő gyerekeinek anyjaként.
Ha lehunyom a szemem, szinte látom, ahogy hazaér, ledobja magáról a kabátját, megcsókol, mint mostanság szokott, én pedig a kezébe adom a kis édes babócánkat, akit ugyanolyan szeretettel dédelget, mint engem szokott. Ámulatba ejt, mennyire akarom ezt az életet, de félek is tőle. Még csak húsz éves vagyok mi van, ha egyszer meggondolom magam? Ezt az életet akarom, és nem akarom, hogy egy jövőbeli-énem felrúgja ezt az álmot. Csakis ezt akarom.
De néha eszembe jut egy pár napja elmotyogott kérés, amit egyenesen a szemembe nézve mondtak ki, szinte már könyörgő tekintettel: "Csak azt ígérd meg, hogy nem tetováltatod magadra a nevét!"
Nem mintha bárkinek is joga lenne ilyesmit kérni...
