Boldogan, míg meg nem...?

Tudom, hogy régóta nem írtam, de ennek nyomós oka van - nyomós és álomszerű. Az utóbbi két hétben csak a saját kis álomvilágomban lebegtem, megfeledkezve minden kötelességemről és minden számomra eddig fontos dologról. Szárnyaltam; mert végre van értelme az életemnek.
Nem mondom, hogy minden tökéletes - hisz mikor az? -, de most végre tényleg önszántamból tudok mosolyogni, őszintén tudok nevetni és viccelődni. Őszintén én vagyok...
Igen, a múltam még kísért, és tudom, hogy egész életemben szembe kell majd néznem egyes tetteim következményeivel, de mostanra képessé váltam ezt a háttérbe szorítani. A mostban vagyok boldog, a mostban kell annak lennem...
Vele. Rolival.
Minden baj, hátrány és probléma ellenére tudom, hogy szeret. És tudom, hogy szeretem.
Ahogy sejtettük, egyesek kiborultak, de azok a barátaim, akiket a legigazabbnak tartok, mellettünk állnak, és más nem is érdekel. Nem érdekel, hogy mellette még gyerek vagyok, nem érdekel, hogy a közelébe sem ér az ideálomnak, nem érdekel semmi, csak ő.
Más nem is igazán számít, azt hiszem. Ha vele vagyok, valahogy... valahogy minden rosszról elfeledkezem. És vele végre igazán őszinte tudok lenni. Nincs hazugság, nincsenek féligazságok, szépítő félszavak... csak az igazság. Igen, jó vele lenni. De mi van, ha nincs mellettem? Kételyek. Erős, vészjósló kételyek...
Mert valaki más itt van... sőt, sokan vannak itt helyettem, de nem érdekelnek.Csak egyetlen személy miatt borzongok meg, és tudom, hogy én sem vagyok közömbös számára... Ő az, akire sose lenne szabad szemet vetnem... Filip. Rolcsi életének legbiztosabb barátja, az örök legjobb. Nem mintha ez elbizonytalanítana benne, mert ettől függetlenül megőrülök érte. De miért nincs itt mindig? Miért vagyunk olyan keveset együtt? És Filip miért van nekem itt mindennap mindig? Miért, miért, miért nem lehet minden sokkal egyszerűbb?

Persze tudom, hogy ilyen az élet. Én csak tényleg azt nem értem, hogy miért vagyok ilyen szétszórt és idióta? Amikor rájöttem, hogy valamilyen szinten mindkettejüket szeretem, tudtam, hogy ha bármelyiket is választom, a másik ilyen szintű elvesztése fájni fog, de nem voltam felkészülve ilyen mértékű fájdalomra. Talán rosszul választottam volna? Nem hinném, de már sosem derül ki. Szeretem. Tényleg... amikor velem van. De ha nincs itt... miért nincs itt?
Kicsit úgy érzem magam, mint egy szappanopera főszereplője - de ezt mondtam már, nem igaz? -, mintha a sors direkt úgy alakítaná a szálakat, hogy mindig én szívjak, és mindig stresszben éljek... Nos, én vagyok a megmondója, hogy nagyon jól alakítja valaki az életemet. Egyik hibámból a másikba esem, és amikor már úton vagyok a boldogság felé, hirtelen megjelennek a hülye kis érzelmeim... amik talán nem is valósak, nem tudhatom. Talán csak azért van, mert ő amolyan tiltott gyümölcs, vagy mi. A pasid legjobb barátja. Áucs! Nagyon tilos... nekem meg nem mindig az jött be, akinek nem lett volna szabad?
Vegyük csak Rolcsit... Rolcsi, Rolcsi, Rolcsi!!!
Belehalok, hogy nincs itt... ölelni akarom, mindig és mindig és még tovább... Senki sem csókolt még úgy, hogy amikor vége lett, azt sem tudtam hirtelen hol vagyok, annyira szédültem!
Hiányzik.
Talán ezért képzelek hülyeségeket. Talán nem.
Mindenestre van agyalni valóm. Még mindig! Vagy már megint?
Szuper!
Egy a lényeg: még így is boldogabb vagyok, mint az elmúlt pár évben összesen... A barátaim személyében új családra leltem, akiket az életemnél is jobban szeretek, itt van álmaim pasija nekem, és nincsenek őrült, mindent elrontani akaró ellenségeim (vagy csak még nem tudok róla). Asszem kezdek helyrerázódni!
Köszönöm Istenem! (L)
Köszönöm, hogy vigyáztál rám...

Szőke herceg

Tudom, hogy már ezer éve nem írtam, és ezt sajnálom is, csak történtek mostanában olyan dolgok, amiket fel kellett dolgoznom azelőtt, hogy klaviatúrát ragadtam volna.
A suli első két napja szánalmasan szívfájdító volt: mindenki Balázsról kérdezgetett, nekem pedig mindenkinek el kellett mondanom, hogy nem, nem vagyunk együtt és nem, nem akarok erről többet beszélni. Emiatt is örültem annyira, amikor eljött a péntek este, és végre kimehettünk a tóparti kis nyaralóba a barátaimmal.
Alig vártam, hogy végre ott lehessek és ellazulhassak, most még az sem zavart különösebben, hogy Rolcsit láthatóan nem hatom meg. Amikor kiértünk én és a lányok rögtön a vízbe vetettük magunkat, míg a fiúk bevállalták a zenei cuccok összeszerelését - a buli készülőben volt, és alig vártam, hogy kezdetét vegye.
Ekkor futott be R, és a nővére, Lina, akit eddig még nem ismertem, de ahogy az az este folyamán kiderült, igazán kedves lány. De nem is ez a lényeg... Szóval az este lassan, de biztosan beindult. Nem tudom már, hogy miből és mennyit ittam, és arra sem emlékszem, hogy pontosan kinek mit mondtam. Csak annyi a tiszta, hogy Rolcsi hozzám se szólt, mintha ott se lennék. De nem fogtam fel, ahhoz túl bódult voltam. De akkor bementem a tánctérnek nyílvánított konyhába, és Fruval hülyéskedni kezdtünk... Ő pedig valahogy odakeveredett, és táncolni hívott.
Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. A zene elhallgatott, mint a filmekben, ő pedig rám emelte égszínkék pillantását, és megkérdezte: -Willst du mit mir küssen?
Nem emlékszem a válaszomra, annyira elragadott a kérdés. Ekkor felcsendült egy szám, és már csak azt fogtam fel, hogy kezei óvatosan átkarolták a derekamat, ajkai pedig édesen simultak ajkaimra. Őrületesen finom volt, felejthetetlen pillanat.
És aztán az este minden pillanatában, ahányszor csak elment mellettem, odajött, megcsókolt és a karjába vont... maga volt a Mennyország... azt hittem, álmodom.
És reggelre tényleg olyan lett, mintha sose történt volna meg az este. Ismét szótlanságba burkolóztunk, ami engem belülről meggyilkolt... ismét ölelni akartam és csókolni, de nem tehettem meg. Fájt, de nem mutattam ki... belül viszont üres voltam... és vágyakozó.

Egész héten alig vártam, hogy ismét lássam, és a gondolat, hogy ő nem akar engem, megölt. Minden pillanattal egyre jobban akartam őt, a lelkemben valamiféle tüske szurkált, ami csakis az ő nevét skandálta... Nagyon hiányzott...
És akkor Fru elmondta, hogy írt nekem valami levelet, amit nem kaptam meg... majd ismét elküldte... És bocsánatot kért, amiért szombaton olyan kuka volt, elmondta hogy neki ez hirtelen jött és hogy furcsa a helyzet. Nos, írhattam volna neki, hogy ő mondja nekem? Elvégre még nála is többet tudok erről a helyzetről... nem is sejti, hogy Filip is rám indult... na, meg hogy mennyire jóba lettem az exével, ja és hogy csupán cirka 5 évvel öregebb nálam... És még ő hiszi, hogy nehéz a helyzet? Gratulálok, bébi!
De mindegy... szombaton úgyis találkozunk, aztán lesz, ami lesz... Én eldöntöttem, hogy semmiképpen nem fogok kiborulni. Ha akar valamit, majd jelzi, ha meg akarja beszélni szól, de én soha többé nem szenvedek senki miatt.
Még érte se, az én szőke hercegemért... Miért kell ilyen tökéletesen töketlennek lennie, istenem? És miért nem idegesít annyira, amennyire szeretném?
Nem ér, hogy mindenki mindennap láthatja, csak én nem! Én akarom.. :(