Tudom, hogy régóta nem írtam, de ennek nyomós oka van - nyomós és álomszerű. Az utóbbi két hétben csak a saját kis álomvilágomban lebegtem, megfeledkezve minden kötelességemről és minden számomra eddig fontos dologról. Szárnyaltam; mert végre van értelme az életemnek.
Nem mondom, hogy minden tökéletes - hisz mikor az? -, de most végre tényleg önszántamból tudok mosolyogni, őszintén tudok nevetni és viccelődni. Őszintén én vagyok...
Igen, a múltam még kísért, és tudom, hogy egész életemben szembe kell majd néznem egyes tetteim következményeivel, de mostanra képessé váltam ezt a háttérbe szorítani. A mostban vagyok boldog, a mostban kell annak lennem...
Vele. Rolival.
Minden baj, hátrány és probléma ellenére tudom, hogy szeret. És tudom, hogy szeretem.
Ahogy sejtettük, egyesek kiborultak, de azok a barátaim, akiket a legigazabbnak tartok, mellettünk állnak, és más nem is érdekel. Nem érdekel, hogy mellette még gyerek vagyok, nem érdekel, hogy a közelébe sem ér az ideálomnak, nem érdekel semmi, csak ő.
Más nem is igazán számít, azt hiszem. Ha vele vagyok, valahogy... valahogy minden rosszról elfeledkezem. És vele végre igazán őszinte tudok lenni. Nincs hazugság, nincsenek féligazságok, szépítő félszavak... csak az igazság. Igen, jó vele lenni. De mi van, ha nincs mellettem? Kételyek. Erős, vészjósló kételyek...
Mert valaki más itt van... sőt, sokan vannak itt helyettem, de nem érdekelnek.Csak egyetlen személy miatt borzongok meg, és tudom, hogy én sem vagyok közömbös számára... Ő az, akire sose lenne szabad szemet vetnem... Filip. Rolcsi életének legbiztosabb barátja, az örök legjobb. Nem mintha ez elbizonytalanítana benne, mert ettől függetlenül megőrülök érte. De miért nincs itt mindig? Miért vagyunk olyan keveset együtt? És Filip miért van nekem itt mindennap mindig? Miért, miért, miért nem lehet minden sokkal egyszerűbb?
Persze tudom, hogy ilyen az élet. Én csak tényleg azt nem értem, hogy miért vagyok ilyen szétszórt és idióta? Amikor rájöttem, hogy valamilyen szinten mindkettejüket szeretem, tudtam, hogy ha bármelyiket is választom, a másik ilyen szintű elvesztése fájni fog, de nem voltam felkészülve ilyen mértékű fájdalomra. Talán rosszul választottam volna? Nem hinném, de már sosem derül ki. Szeretem. Tényleg... amikor velem van. De ha nincs itt... miért nincs itt?
Kicsit úgy érzem magam, mint egy szappanopera főszereplője - de ezt mondtam már, nem igaz? -, mintha a sors direkt úgy alakítaná a szálakat, hogy mindig én szívjak, és mindig stresszben éljek... Nos, én vagyok a megmondója, hogy nagyon jól alakítja valaki az életemet. Egyik hibámból a másikba esem, és amikor már úton vagyok a boldogság felé, hirtelen megjelennek a hülye kis érzelmeim... amik talán nem is valósak, nem tudhatom. Talán csak azért van, mert ő amolyan tiltott gyümölcs, vagy mi. A pasid legjobb barátja. Áucs! Nagyon tilos... nekem meg nem mindig az jött be, akinek nem lett volna szabad?
Vegyük csak Rolcsit... Rolcsi, Rolcsi, Rolcsi!!!
Belehalok, hogy nincs itt... ölelni akarom, mindig és mindig és még tovább... Senki sem csókolt még úgy, hogy amikor vége lett, azt sem tudtam hirtelen hol vagyok, annyira szédültem!
Hiányzik.
Talán ezért képzelek hülyeségeket. Talán nem.
Mindenestre van agyalni valóm. Még mindig! Vagy már megint?
Szuper!
Egy a lényeg: még így is boldogabb vagyok, mint az elmúlt pár évben összesen... A barátaim személyében új családra leltem, akiket az életemnél is jobban szeretek, itt van álmaim pasija nekem, és nincsenek őrült, mindent elrontani akaró ellenségeim (vagy csak még nem tudok róla). Asszem kezdek helyrerázódni!
Köszönöm Istenem! (L)
Köszönöm, hogy vigyáztál rám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése