Szőke herceg

Tudom, hogy már ezer éve nem írtam, és ezt sajnálom is, csak történtek mostanában olyan dolgok, amiket fel kellett dolgoznom azelőtt, hogy klaviatúrát ragadtam volna.
A suli első két napja szánalmasan szívfájdító volt: mindenki Balázsról kérdezgetett, nekem pedig mindenkinek el kellett mondanom, hogy nem, nem vagyunk együtt és nem, nem akarok erről többet beszélni. Emiatt is örültem annyira, amikor eljött a péntek este, és végre kimehettünk a tóparti kis nyaralóba a barátaimmal.
Alig vártam, hogy végre ott lehessek és ellazulhassak, most még az sem zavart különösebben, hogy Rolcsit láthatóan nem hatom meg. Amikor kiértünk én és a lányok rögtön a vízbe vetettük magunkat, míg a fiúk bevállalták a zenei cuccok összeszerelését - a buli készülőben volt, és alig vártam, hogy kezdetét vegye.
Ekkor futott be R, és a nővére, Lina, akit eddig még nem ismertem, de ahogy az az este folyamán kiderült, igazán kedves lány. De nem is ez a lényeg... Szóval az este lassan, de biztosan beindult. Nem tudom már, hogy miből és mennyit ittam, és arra sem emlékszem, hogy pontosan kinek mit mondtam. Csak annyi a tiszta, hogy Rolcsi hozzám se szólt, mintha ott se lennék. De nem fogtam fel, ahhoz túl bódult voltam. De akkor bementem a tánctérnek nyílvánított konyhába, és Fruval hülyéskedni kezdtünk... Ő pedig valahogy odakeveredett, és táncolni hívott.
Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. A zene elhallgatott, mint a filmekben, ő pedig rám emelte égszínkék pillantását, és megkérdezte: -Willst du mit mir küssen?
Nem emlékszem a válaszomra, annyira elragadott a kérdés. Ekkor felcsendült egy szám, és már csak azt fogtam fel, hogy kezei óvatosan átkarolták a derekamat, ajkai pedig édesen simultak ajkaimra. Őrületesen finom volt, felejthetetlen pillanat.
És aztán az este minden pillanatában, ahányszor csak elment mellettem, odajött, megcsókolt és a karjába vont... maga volt a Mennyország... azt hittem, álmodom.
És reggelre tényleg olyan lett, mintha sose történt volna meg az este. Ismét szótlanságba burkolóztunk, ami engem belülről meggyilkolt... ismét ölelni akartam és csókolni, de nem tehettem meg. Fájt, de nem mutattam ki... belül viszont üres voltam... és vágyakozó.

Egész héten alig vártam, hogy ismét lássam, és a gondolat, hogy ő nem akar engem, megölt. Minden pillanattal egyre jobban akartam őt, a lelkemben valamiféle tüske szurkált, ami csakis az ő nevét skandálta... Nagyon hiányzott...
És akkor Fru elmondta, hogy írt nekem valami levelet, amit nem kaptam meg... majd ismét elküldte... És bocsánatot kért, amiért szombaton olyan kuka volt, elmondta hogy neki ez hirtelen jött és hogy furcsa a helyzet. Nos, írhattam volna neki, hogy ő mondja nekem? Elvégre még nála is többet tudok erről a helyzetről... nem is sejti, hogy Filip is rám indult... na, meg hogy mennyire jóba lettem az exével, ja és hogy csupán cirka 5 évvel öregebb nálam... És még ő hiszi, hogy nehéz a helyzet? Gratulálok, bébi!
De mindegy... szombaton úgyis találkozunk, aztán lesz, ami lesz... Én eldöntöttem, hogy semmiképpen nem fogok kiborulni. Ha akar valamit, majd jelzi, ha meg akarja beszélni szól, de én soha többé nem szenvedek senki miatt.
Még érte se, az én szőke hercegemért... Miért kell ilyen tökéletesen töketlennek lennie, istenem? És miért nem idegesít annyira, amennyire szeretném?
Nem ér, hogy mindenki mindennap láthatja, csak én nem! Én akarom.. :(