Hello, Heartache!

Csak annyit mondok: nem éri meg türelmes embernek lenni. Csak ki fogják használni, hogy te megpróbálsz uralkodni magadon, hogy leplezed a fájdalmad, a türelmetlenséged, és mindent, ami bánt. Hiába mosolyogsz és mondod azt, hogy minden rendben, jól vagyok. Az emberek nem fogják tudni, hogy hazudsz. Vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Őt se érdekli, hogy éppen mi történik veled, sírsz-e épp a kíntól, hogy mennyire szenvedsz... SENKIT. NEM. ÉRDEKEL. És hogy miért? 

Mert jelentéktelen, semmit nem érő vagyok. Akit bármikor itt lehet hagyni egyedül. Aki nem fontos. Aki nem számít. Aki jó arra, hogy fogja a kezed, hogy tanácsokat adjon, hogy mindenkinek ott legyen, ha kell. De fordítva? 

A legjobb barátok elhagynak, a szülők elfelejtik, hogy néha még szeretnél gyerek lenni, életed szerelme pedig... mintha néha már nem is ő lenne. Mintha az egész világ kifordulna a sarkából, te meg ott állsz egyedül a közepén, és nem értesz semmit. Semmi nem olyan már, mint régen. Aztán ara gondolsz, hogy csak paranoiás vagy... Hogy talán minden oké, csak te reagálod túl. De nem... Nem, mert régen minden sokkal jobb volt. Több kedves szó, több figyelem, több szeretet, semmi bizonytalanság. 

Most pedig minden széthullik. Néha azt se tudom már, ki vagyok... és ez megöl belül... 

Hello Pain!

Sokszor rám tör a letargia - annak a régi időszaknak az emléke, amikor egyedül voltam, egészen egyedül. Amikor nem tudtam kihez fordulni, amikor a világ csak egy üres, fekete semmi volt számomra. Még mostanában is érzem ezt néha: a feketeség magába szippant, és mindenki számára láthatatlanná válok. Mindent elrontok, elfelejtenek, leráznak, és a szemembe vágják, hogy nem kellesz. Jó, persze nem ilyen nyíltan. De a "nem akarok veled lenni" mondatot hogy másképpen lehetne értelmezni? Hiába tudom, hogy csak egy hülye helyzetben kimondott hülye mondat, mégis ezen rágódom két napja. Jelentéktelennek, feleslegesnek, haszontalannak érzem magam. A szépszavak lepattannak rólam, az agyam nem fog, úgy érzem, minden szép lassan elhalványul, ami fontos. Az a gyönyörű, csodálatos jövő, amit elképzeltem, vajon csak a fejemben él? Az is el fog tűnni? Most ettől rettegek leginkább. 

Mert TUDOM, hogy kevés vagyok. Messze nem a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Még átlagos lánynak is silány vagyok. Akkor miért kellenék én bárkinek is? Ki akarna engem, ha bárkit megkaphat, ha bárki szívesen a helyembe lépne? 

A legjobb barátnőm elfelejtett. Azt se tudom, már miért hívom így... Ő csak egy újabb ember, aki megunt és elhagyott. A szüleim persze néha figyelnek rám, és törődnek velem: mindaddig, amíg a húgom meg nem jelenik. Akkor ők is elfelejtenek. És itt van Ő... ő, akiben eddig minden feltétlen bizalmam volt, most megsebzett. 

Nem nagyon, de azért fájt, mert váratlan volt. Tökéletes napot terveztem, ágyban fetrengéssel, csókokkal és ölelésekkel, erre nem kaptam semmit. Csak elutasítást, értelmetlen magyarázkodást, és fájdalmat, nyakon öntve egy kis kínnal. Fincsin hangzik, ugye? 

Szóval...ez vagyok én. Egy elfuserált, béna, senkinek nem kellő lányka. Nyilván bennem van a hiba, tudom én. Nyomi vagyok, viháncolós, csacska, bugyuta, érzékeny, néha túl őszinte, és ragaszkodó. Talán ez a legnagyobb hibám. De hát... mit tehetnék ez ellen? Hogy lehetnék jobb ember, ha egyszerűen azért lettem ilyen elcseszettül ragaszkodó, mert már annyiszor elhagytak és becsaptak? Hát persze, hogy nem akarom elengedni azt, ami  az enyém, hiszen félek! Félek a veszteségektől. 

Én pedig mindig. Mindenkit. Elveszítek. Nincs. Kivétel. Ez pedig halálra rémít. 

Istenem...bárcsak könnyebb életem lenne. Bárcsak ne lennék ilyen...bonyolult... :( 

Mindennapi hősök

A könyvek és filmek tele vannak hősökkel, akiket mindig tökéletesnek írnak le: a testük izmos és szikár, az eszük éles, romantikusak, gyengédek, és irtó menők. De ők nem léteznek. A világot megmentő macsók csak az írók és rendezők elméjében élnek. 

De mi van a mindennapi hősökkel? 

A legjobb, a legtökéletesebb ♥

Ők nem hordanak köpenyt és feszes sztreccs rucit. De kedvesek, bájosak, és hozzájuk bújhatsz egy pocsék nap után. Megsimogatják a hajad, miközben zokogsz, mert félsz a jövőtől. Elmondják, milyen csodálatos és gyönyörű vagy - még akkor is, amikor otthoni ruciban, lázasan látnak. Biztatnak és támogatnak. Hisznek benned. Biztonságot nyújtanak. Képesek reggel korán felkelni veled, csakhogy melletted ébredhessenek. Hétvégén reggelit készítenek neked, miközben te még a hétköznap fáradalmait hevered ki. Mindennap elmondják, hogy mennyire szeretnek, és mindennap beszélnek arról a jövőről, amit veled képzelnek el. Te pedig sírni tudnál a boldogságtól, hogy megkaphattál egy ilyen csodát. 

Én nem mondom, hogy minden férfi ilyen - de az biztos, hogy én egy ilyenbe szerettem bele. Kedves, romantikus, lovagias, és hihetetlenül helyes. El se hiszem, hogy lassan másfél éve az enyém, és velem képzeli el a jövőjét. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki. De tényleg. Az előző életemben a szent lehettem. 

Ő az én mindennapi hősöm. Nem hord köpenyt. Nincs sztreccs ruhája. Nem tud repülni. De boldoggá tesz, és mellettem nőnek, felnőtt, érett, boldog és kiegyensúlyozott nőnek tudom magam érezni. Ő az én mindennapi hősöm ♥