Csak annyit mondok: nem éri meg türelmes embernek lenni. Csak ki fogják használni, hogy te megpróbálsz uralkodni magadon, hogy leplezed a fájdalmad, a türelmetlenséged, és mindent, ami bánt. Hiába mosolyogsz és mondod azt, hogy minden rendben, jól vagyok. Az emberek nem fogják tudni, hogy hazudsz. Vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Őt se érdekli, hogy éppen mi történik veled, sírsz-e épp a kíntól, hogy mennyire szenvedsz... SENKIT. NEM. ÉRDEKEL. És hogy miért?
Mert jelentéktelen, semmit nem érő vagyok. Akit bármikor itt lehet hagyni egyedül. Aki nem fontos. Aki nem számít. Aki jó arra, hogy fogja a kezed, hogy tanácsokat adjon, hogy mindenkinek ott legyen, ha kell. De fordítva?
A legjobb barátok elhagynak, a szülők elfelejtik, hogy néha még szeretnél gyerek lenni, életed szerelme pedig... mintha néha már nem is ő lenne. Mintha az egész világ kifordulna a sarkából, te meg ott állsz egyedül a közepén, és nem értesz semmit. Semmi nem olyan már, mint régen. Aztán ara gondolsz, hogy csak paranoiás vagy... Hogy talán minden oké, csak te reagálod túl. De nem... Nem, mert régen minden sokkal jobb volt. Több kedves szó, több figyelem, több szeretet, semmi bizonytalanság.
Most pedig minden széthullik. Néha azt se tudom már, ki vagyok... és ez megöl belül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése