Múlt és merengés

3 hónapja először... 3 hónapja először sikerült elsírnom magamat. És jól esett... annyira jól esett átadni magamat az ismerős érzésnek, hogy szinte már megrémítettem magamat. És hogy miért tettem? Nem tudom... fogalmam sincs.
Összegyűlt bennem az a rengeteg feszültség, ami ért a héten, és abban a pillanatban tetőzött ki, amikor ráakadtam egy régi albumra... egy albumra, amit szeptember óta nem nyitottam ki. Azonnal végem lett. Amint megláttam azt a képet, amin édesen az ágyamban alszik, félmosollyal az arcán, végem volt. És a képek sokkoltak... itt volt a házamban, a szobámban, az ágyamban a cuccaim között, és most eltűnt. Számomra meghalt. Sehol sincs az az édes 2 méteres kiskölyök, akit imádtam. Megváltozott és... már nincs.

Tudom, hogy ekkor változtam meg a leginkább. Mert az a biztos talaj, amin addig álltam, megingott. Elvesztettem a támaszomat, kicsusszant alólam a talaj, és nem volt, aki elkapjon. Csak zuhantam és zuhantam, mígnem bele nem merültem a semmibe. Eltűnt. Már nem jött többé. Nem nézhettem, ahogy hatalmas keze lelóg az ágy oldalán. És ez megtört. Mert olyan szokásos volt. Annyira átlagos, hogy minden vasárnap ez a látvány fogad. Annyira... hiányzott. És most, amikor megláttam a képeket... úgy éreztem ez is közrejátszik abba, hogy nem vagyok egész. Mert itt kezdődött minden. Itt kezdtem el keresni azt az embert, aki helyettesítheti Őt, a legjobb barátomat, a számomra egyetlen embert.

Hát, talán már megtaláltam. De ez nem ugyanaz. Ők nem ugyanolyanok. És emiatt hiányzik. Mert nincs másik olyan ember, amilyen ő volt. Kihangsúlyozom, volt. Amikor... amikor loksi napokon találkoztunk, és megölelt... sehol sem volt az a kedves melegség... egyszerűen magához rántott, megölelt, majd a kezembe nyomott egy cigit... Ő, aki azt mondta, vágjam pofán, ha cigit mer a kezébe venni. Ő, aki szerint gusztustalan és undorító az egész... És akkor vettem észre a túl nagy pupillákat, a furcsa viselkedést... Már nem Ő volt... Akkor lett bennem vége mindennek.
Nem él, meghalt. Nem akarom többé látni. Elrontja az emlékeimet... Én nem egy füves alkoholistát engedtem be az életembe! Én őt nem szerethettem! És mégis...

Hú, jól elkalandoztam...
Szóval... mindezek ellenére hiányzik a régi énje, és ez a képekből, valamint abból jutott az eszembe, hogy akkor mennyire azt hittem, ez a dolog örök. És hogy most is így vagyok Dáviddal... úgy érzem ő mindig itt lesz, mint kedves bátyus. De mi van, ha ő is eltűnik? Mi van, ha egyedül maradok? Mindenki távolodik... mindenki egyre kevesebbet beszélget velem... egyre inkább érzem a kapcsolataimat felszínesnek... és itt visszatérek egy korábbi problémámra... Miért mindenkinek csak arra kellek, a fenébe is?!
Könyörgöm... nem egy hülye kis picsa vagyok, nem tűnt fel még senkinek? Nem. Ribanc. Vagyok. Igazán felfoghatnák...
Dávid szerint ez azért van, mert szép vagyok. Szerintem meg csak jó érzés nekik engem idegesíteni. De komolyan. Kit nem idegesítene, ha már nem merne felmenni msn-re vagy valahova, mert ezernyi nyomulós pöcsfej várná? Engem kikészít...

Az élet nehéz. Főleg annak, aki sosem lesz a legfontosabb senkinek. Aki csak akkor él, amikor álmodik. Aki tökéletes színész, és senki sem ismeri igazán. Aki szerepet játszik a saját életében. Aki elhagyatott. Aki magányos. Aki fél. Aki én vagyok...

Én...

Ismét itt, hellóka a jelenlévő 0 tagnak! :)
Nézzük csak, hogy is állok mostanában?
Először is, a régi "én" hipersebességgel hódítja vissza az új "énemet". Kegyetlenül számolja fel az új nézeteimet, pusztít és mindent romba dönt. Egyre gyorsabban közeledik, és nem tudok mit tenni ellene. Hogy harcoljak saját magam ellen? Lehetetlen küldetés...
De azért van jó oldala is. Az osztály hercegnőcske...
Bár irtó nehéz a dolgom, hisz az osztály tele van erős, határozott és vezető típusú lányokkal, egyre inkább beilleszkedek közéjük. Nagyon nehéz, mert az új Petra egyre csak azt üvöltözi: Mi a fenét művelsz? Tönkre teszed magad, ez már nem te vagy! A régi énem csak dörzsöli a tenyerét: Ó, igen, itt az a lány, aki életeket tett tönkre, itt az a Petra, aki megmondta, mi a divatos, ki a jó és ki a szar!
Talán tényleg skizo vagyok, hogy két én él bennem? Lehetséges... De boldogtalan vagyok... És magányos. Mert mit ér a hatalom, ha nincs akivel megosszam?
Miért van az, hogy minden pasinak csak a külsőm kell, a fenébe is? Miért csak a legjobb barátom, D képes látni bennem azt a lányt, aki vagyok? Miért ő képes egyedül szerény, normális lánynak látni? Nem öltözök ribancosan, nem vagyok az a "laza vagyok szétesek" típus, akkor mégis miért nem lehet megismerni először, és aztán véleményt alkotni?
Picsába...

Ez a D-s ügy is egyre bonyolultabb... ha együtt vagyunk egyszerűen olyan idióta gondolataim vannak, és folyton az kattog az agyamban: Úristen, eddig hogy nem vettem észre, hogy mennyire csillog a szeme, amikor rám néz? Meg hogy: Vajon komolyan mondta amiket mondott? Vajon mit gondol most? Őrjítő...
Mert érzem amit érzek, és gondolom amit gondolok. Érzem, hogy nekem ő csak a legjobb barátom, de a testem reagál, és a gondolataim elszabadulnak. Olyan nehéz lenne őt megszeretni? Olyan nehéz lenne egy kicsit még közelebb kerülni hozzá?
És a legrosszabb az, hogy nem tudom a válaszokat... Nem kapok választ, nem segít senki, mert nem hozhatom fel ezt a témát... Nem akarom felhozni.

És Cs... akivel egy éve eljátsszuk ezt az én akarlak, te nem akarsz. Te akarsz, én nem akarlak dolgot. Dűlőre kéne jutni, ember! Nem bírom a bizonytalanságot, az a nagy helyzet.

Hogy hol vagyok most az én kis spirálomon? Valahol a csúcs és a mély között ingázom, a sorsom pedig pengeélen táncol... és bármerre ledőlhet. Túl sok választás, túl kevés segítség...

Új Petra, vagy régi Petra?
Erőltessem Cs-t, vagy próbáljam meg D-t? Vagy hagyjam őket a fenébe?
Törjek az élre, vagy maradjak a kedves, mindenki barátja lány, aki gyűlölök lenni?
Küzdjek a céljaimért, vagy sodródjak az árral, hisz az úgyis megy nekem?
Harcoljak vagy bukjak el?
Erőltessem az igazságot, vagy éljek továbbra is kételyek és furcsa megérzések között?

Valaki adjon válaszokat... :/

Reménytelen

Itt vagyok én, az őrületesen skizofrén csaj. Esküszöm, kezdek az lenni. Hogy érezheti magát egyszerre az ember tökéletesen boldognak és szétesett roncsnak?
Boldog vagyok, mert imádom a barátaimat, többnyire a családom is képes normálisan viselkedni, és én elégedett vagyok.
Roncsnak pedig azért érzem magam, mert nincsen barátom... olyan barátom, aki azt írja, hogy hiányzol, aki csókkal köszön el, akinek tudom, hogy én vagyok a legfontosabb. Lehetne nem is egy... de egyikük sem az, aki nekem kell. Egyikük sem lehet Ő.
Tudom, hogy én csesztem el. Ó, de még mennyire! És azt is tudom, hogy nem vagyok elég jó mellé - könyörgöm, ő egy isten! Motorversenyző, cégvárományos Angliában, gitározik egy bandában, mindennap úszik és még valami harcos wincsu cuccban is benne van. Mellesleg irtó dögös.
És én? Jó, talán nem vagyok hétköznapi, ezt elismerem. Az alakom szép vékony, és olyan szemekkel áldott meg a sors, amiről a legtöbb lány csak álmodik - hatalmas, csokoládébarna szemek a hatalmas, sűrű és hosszú fekete szempillák alatt. De ennyi az összes különlegességem. Ezen kívül csúnya vagyok - erősen eltúlzott telt ajkak, csúnya orr, kreol bőr, amit olasz őseimtől örököltem, 168 centi, vékony szálú gesztenyebarna haj... és ennyi. Táncoltam. Kosaraztam. Zongoráztam. Futottam. Énekeltem. De már senki vagyok... próbálok jó író lenni, mert ebben végre önmagamra találtam, de ebben sem vagyok elég jó. Akárhányszor megpróbálkozom nyerni valamiban, alul maradok.

Túl hétköznapi vagyok mellé. Túl egyszerű. Túl Petra... istenem, miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Mellette annyira gyereknek érzem magam! Ő annyira... annyira felnőtt és tapasztalt!!!

Igen, és megint témánál vagyunk... 1. lecke Petra életéből: hogy szeress bele a legelérhetetlenebb srácokba? Haladó szint.
Óje. Ha segítség kell, hívj.

Atyaég

Ismét eltelt x idő, és én ismét újabb sokkos dolgot éltem meg, ami igazából ha úgy nézzük meglepően hizlalta az egómat.
A pénteket igazoltan ellógtam ballagás ürüggyel, így a délelőttöt végigaludtam. A hajamat olyan frappánsan sikerült elaludnom, hogy úgy néztem ki, akár egy rackajuh. Komolyan. Pedig alap járaton egyenes hajam van, de most, mikor kell persze, hogy nem olyan. Göndör volt nagyon, de hát mit volt mit tenni, fújtam rá egy kevéske hajlakkot, felvettem a rövid fekete szoknyámat, inget felé, aztán mentem Dávidhoz. (Csak mert a többi span lusta volt eljönni Fruzsi ballagására, így kettesbe nyomtuk végig.) Anyukája megjegyezte, hogy milyen jó a hajam, meg hogy milyen szép vagyok ma. Majdnem sírva fakadtam a nevetéstől, mert én épp az ellenkezőjét éreztem.
Aztán elindultunk, Dávid megjegyezte, hogy milyen "romlott" a szoknyám, ami nála annyit takar, hogy jó értelemben véve kurvás. Bármit is jelentsen ez.
A ballagás szép volt, bár sajnos eleredt az eső, és jól megáztunk, de még utólag nézve ez is vicces volt. Utána hazajöttünk, levettem a "romlott" szerelésemet, és átváltottam az esti, partizós cuccokra. Lila tunika, vékony sötét farmer, és az elengedhetetlen szegecses topánka szerű cipőkém. A hajam még mindig hullámos volt - hurrá! -, de sikerült nagyjából normálisan beállítanom.
Ezután megint elindultam. Dávid most kivételesen azt mondta, hogy nagyon tetszem neki - itt már sejtenem kellett volna, hogy valami nem oké. Dávid nem dicsérgetős típus -, de ez ennyibe is maradt. Mentünk Fru és Orsi elé. Egész úton nevetgéltünk, szórakoztunk és iszogattunk. (Istenem, de finom volt!) Aztán pavilonba Orsival nekiálltunk 1 liter le ördögkörözni... az enyhén durva volt, bár ahj istenem de élveztem! :D
Eztán jött a delta, a sok-sok gold tequila, s a hangulat tényleg isteni volt :D
Dávid mondjuk kicsit többet ölelgetett, mint ahogy megszoktam tőle - tényleg a tesómnak hittem, és eszembe sem jutott más, minthogy ő is így tekint rám -, de nem agyaltam rajta. Volt ott egy gyerek, aki nagyon nyomult, de nem tudtam mit kezdeni vele. Úgy értem... nem fogom megint azt csinálni, mint múltkor, mikor teljesen megbántam, mert tudom, hogy nem tudnám szeretni.
Aztán hazaindultunk. Itt durvult be a dolog. Olyanokat mondott Dávid... hogy másfél éve szerelmes belém, és hogy nagyon szeret, meghogy annyira szép vagyok, és és... olyan hihetetlen volt. És mondtam is neki, hogy csak sokat ivott, hogy hülyeséget beszél, ő a barátnőjét szereti, pedig éreztem, hogy nem hazudik. Istenem, annyira észre kellett volna vennem a jeleket!
De nem lett ebből semmi. Meg mondtam neki, hogy menjen haza, aludja ki magát. Alig akart hazamenni, és csak mondta és mondta. Annyira összezavart... nekem is megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha... De istenem, nem tudok rá másképp nézni, mint az én Dávidomra... ő a legjobb barátom, a bátyám, az apukám, a haverom, a mindenem! Nem veszíthetem el ezt a dolgot...
Persze másnap mondta, hogy maradjon köztünk, és ne mondjam senkinek... de egy szóval se mondta, hogy igaz volt-e, vagy nem...
Mert vegyük figyelembe... nem vagyok szép. Nem vagyok sem aranyos, sem kedves, kíméletlenül őszinte vagyok, nem kicsit vagyok flúgos, túlságosan is szeretek, és sokat beszélek, mindig álmodozom, és sokat filozofálok, agyalok. Ő nem ilyen. Két kanállal habzsolja az életet, csak a buli és a buli. Én csak hétvégén vagyok ilyen.
De visszatérve a témára... rendesen összezavart.
És Csongival sem tudom, mi legyen. Végülis én passzoltam le őt, így érthető, hogy nem erőlteti ezt a találkozásos dolgot, de nem fogok konkrétan rákérdeni... most jönne az, hogy kikérem Dávid tanácsát...
... de mit szólna hozzá? Hogy reagálna?
ISTENEM... annyira el lett ezzel az egésszel cseszve minden. Ő a legjobb barátom. Nem akarom elveszíteni azért, mert azt hiszi, szerelmes belém.
Nagyon nagyon szeretem... de a barátnője az én barátom is... hogy néznék a szemébe ezek után? És hogy szerethetném úgy, mikor nem tudom mit érzek? :/
Nehéz nehéz nehéz...

Jó, megint besokkaltam. Jelentkezem, ha összeszedtem a gondolataimat. Csóközön.