3 hónapja először... 3 hónapja először sikerült elsírnom magamat. És jól esett... annyira jól esett átadni magamat az ismerős érzésnek, hogy szinte már megrémítettem magamat. És hogy miért tettem? Nem tudom... fogalmam sincs.
Összegyűlt bennem az a rengeteg feszültség, ami ért a héten, és abban a pillanatban tetőzött ki, amikor ráakadtam egy régi albumra... egy albumra, amit szeptember óta nem nyitottam ki. Azonnal végem lett. Amint megláttam azt a képet, amin édesen az ágyamban alszik, félmosollyal az arcán, végem volt. És a képek sokkoltak... itt volt a házamban, a szobámban, az ágyamban a cuccaim között, és most eltűnt. Számomra meghalt. Sehol sincs az az édes 2 méteres kiskölyök, akit imádtam. Megváltozott és... már nincs.
Tudom, hogy ekkor változtam meg a leginkább. Mert az a biztos talaj, amin addig álltam, megingott. Elvesztettem a támaszomat, kicsusszant alólam a talaj, és nem volt, aki elkapjon. Csak zuhantam és zuhantam, mígnem bele nem merültem a semmibe. Eltűnt. Már nem jött többé. Nem nézhettem, ahogy hatalmas keze lelóg az ágy oldalán. És ez megtört. Mert olyan szokásos volt. Annyira átlagos, hogy minden vasárnap ez a látvány fogad. Annyira... hiányzott. És most, amikor megláttam a képeket... úgy éreztem ez is közrejátszik abba, hogy nem vagyok egész. Mert itt kezdődött minden. Itt kezdtem el keresni azt az embert, aki helyettesítheti Őt, a legjobb barátomat, a számomra egyetlen embert.
Hát, talán már megtaláltam. De ez nem ugyanaz. Ők nem ugyanolyanok. És emiatt hiányzik. Mert nincs másik olyan ember, amilyen ő volt. Kihangsúlyozom, volt. Amikor... amikor loksi napokon találkoztunk, és megölelt... sehol sem volt az a kedves melegség... egyszerűen magához rántott, megölelt, majd a kezembe nyomott egy cigit... Ő, aki azt mondta, vágjam pofán, ha cigit mer a kezébe venni. Ő, aki szerint gusztustalan és undorító az egész... És akkor vettem észre a túl nagy pupillákat, a furcsa viselkedést... Már nem Ő volt... Akkor lett bennem vége mindennek.
Nem él, meghalt. Nem akarom többé látni. Elrontja az emlékeimet... Én nem egy füves alkoholistát engedtem be az életembe! Én őt nem szerethettem! És mégis...
Hú, jól elkalandoztam...
Szóval... mindezek ellenére hiányzik a régi énje, és ez a képekből, valamint abból jutott az eszembe, hogy akkor mennyire azt hittem, ez a dolog örök. És hogy most is így vagyok Dáviddal... úgy érzem ő mindig itt lesz, mint kedves bátyus. De mi van, ha ő is eltűnik? Mi van, ha egyedül maradok? Mindenki távolodik... mindenki egyre kevesebbet beszélget velem... egyre inkább érzem a kapcsolataimat felszínesnek... és itt visszatérek egy korábbi problémámra... Miért mindenkinek csak arra kellek, a fenébe is?!
Könyörgöm... nem egy hülye kis picsa vagyok, nem tűnt fel még senkinek? Nem. Ribanc. Vagyok. Igazán felfoghatnák...
Dávid szerint ez azért van, mert szép vagyok. Szerintem meg csak jó érzés nekik engem idegesíteni. De komolyan. Kit nem idegesítene, ha már nem merne felmenni msn-re vagy valahova, mert ezernyi nyomulós pöcsfej várná? Engem kikészít...
Az élet nehéz. Főleg annak, aki sosem lesz a legfontosabb senkinek. Aki csak akkor él, amikor álmodik. Aki tökéletes színész, és senki sem ismeri igazán. Aki szerepet játszik a saját életében. Aki elhagyatott. Aki magányos. Aki fél. Aki én vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése