Thanks for everything

A közeledben akartam lenni – a testközeledben. Hallani akartam a hangod alig észrevehető rekedtes árnyalatát és látni akartam szemeid világos, elbűvölő kékjét. Szerettem volna megérinteni az izmos hasadat, érezni akartam a bőröd forró illatát. Fogalmam sem volt, hogy valaha is fogok még ilyet érezni valaki iránt.

Olyan voltál, mint a szélvész – egyszerre bolondítottál meg és nyugtattál le. Melletted önmagam lehettem, ugyanakkor meg is vadulhattam, ha éppen úgy tartotta kedvem. Te voltál a válasz az imáimra, a fiú, aki épp olyan jól ismer, mint én magamat, és mellettem áll mindenben. Sosem hittem volna, hogy éppen te leszel az; álmodni sem mertem arról, hogy egyszer az a zöld szoba egyszer még többet is jelenthet nekem a bulizásnál. Most megtörtént. Az a szoba volt nekem a béke szigete az életem folyamatosan tomboló viharában, s te voltál az, aki ezt lehetővé tette.

Neked köszönhetem, hogy képes vagyok mosolyogni és emelt fővel szembenézni a gyűlölködőkkel. Te vagy az oka, hogy nem török össze a nyomás alatt, és hogy nevetni tudok a rosszindulatú pletykákon. Ha nem lennél már rég elvesztem volna. Képtelen lettem volna meghozni azokat a döntéseket, amik szebbé tették az életemet, ha közben nem fogtad volna a kezemet. Te vagy az én erősségem – és egyben az egyetlen, aki gyengébbé tud tenni.

Mondd, milyen érzés ennyire hatni egy emberre?

D, mint dramatikus érzelmek

Furcsa érzés ennyire boldognak lenni. Úgy értem nem is kellene annak lennem, hisz az életem kész bizonytalanság és káosz - nem mondtuk ki, hogy akkor most mi van velünk -, de úgy érzem, a dolgok pozitívan állnak. Mintha valami kezdene alakulni, változni; bár lehet, hogy csak beképzelem magamnak és a végén pofára fogok esni. Mégsem hiszem ezt. Bízom abban, hogy ami közöttünk van az valós és tényleg sokat számít. Hogy a sors akarta. Bízom ebben, mert nem tehetek mást. Az én szívem már a kezében van, már csak az a kérdés, hogy ő is nekem adja-e a sajátját? Most úgy gondolom, hogy meg fogja tenni. Meg kell tennie, mert az nem lehet, hogy az a sok szép és jó nem jelentett semmit. Muszáj, hogy a sok közös nevetés és összekacsintás érjen valamit. Biztos, hogy a szavai és a csókjai számítanak valamit. Számítaniuk kell! Nem hazudhatott. Miért tette volna? Eddig mindig őszintén beszélt hozzám, miért pont most változott volna ez meg? Rossz dolgokat is mondott, amik rendkívül fájtak, szóval nincs értelme, hogy a többiben hazudjon, igaz? Nem lenne logikus. Szóval marad a reménykedés és a hit. A hit benne és a kapcsolatunkban...