Furcsa érzés ennyire boldognak lenni. Úgy értem nem is kellene annak lennem, hisz az életem kész bizonytalanság és káosz - nem mondtuk ki, hogy akkor most mi van velünk -, de úgy érzem, a dolgok pozitívan állnak. Mintha valami kezdene alakulni, változni; bár lehet, hogy csak beképzelem magamnak és a végén pofára fogok esni. Mégsem hiszem ezt. Bízom abban, hogy ami közöttünk van az valós és tényleg sokat számít. Hogy a sors akarta. Bízom ebben, mert nem tehetek mást. Az én szívem már a kezében van, már csak az a kérdés, hogy ő is nekem adja-e a sajátját? Most úgy gondolom, hogy meg fogja tenni. Meg kell tennie, mert az nem lehet, hogy az a sok szép és jó nem jelentett semmit. Muszáj, hogy a sok közös nevetés és összekacsintás érjen valamit. Biztos, hogy a szavai és a csókjai számítanak valamit. Számítaniuk kell! Nem hazudhatott. Miért tette volna? Eddig mindig őszintén beszélt hozzám, miért pont most változott volna ez meg? Rossz dolgokat is mondott, amik rendkívül fájtak, szóval nincs értelme, hogy a többiben hazudjon, igaz? Nem lenne logikus. Szóval marad a reménykedés és a hit. A hit benne és a kapcsolatunkban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése