Posztapokaliptikus helyzetek uralkodnak - és most nem a szenvedő alany vagyok, hanem a kirobbantója. Hogyan mesélhetném el, hogyan írhatnám le, hogy mi történt, ha még én magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel? Hogyan önthetném szavakba, hogy a szívem ketté akar hasadni?
Két fajta dolog létezik az életben: amire vágysz, és ami jó neked. Ez a két valami akár össze is mosódhat és elvegyülhet, de azért még külön-külön is léteznek.
Tudom, hogy a kapcsolat, amiben éltem mérgező, és hogy én sokkal jobban szerettem őt, mint ahogy ő valaha is tudna engem. Tudtam és mégsem szálltam ki nagyon sokáig - most, amikor már a határmezsgyén járok, mégis aggódom. Mi van, ha ez rossz döntés? Mi van, ha hibázok és nem hozhatom majd helyre. Nem kellene ezen filóznom, mert helyes, amit teszek. Ettől nekem jobb lesz. Mégsem parancsolhatok a szívemnek, ami bele akar szakadni.
És itt van a másik oldala is: az új, pezsgő és furcsa érzelmeim, amelyeket képtelenség irányítani és leállítani. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Én és egy ezer éve ismert srác, akivel mindig is jóban voltunk, de sosem érdekelt minket különösebben a másik? Kimondani is... vicces. Három éve ismerem! Hogy nem vettem eddig észre? Miért éppen most? Hogyan? Hogy a fenébe történhetett meg ez mindkettőnkkel egyszerre? "Vicces" ezt mondta, amikor először rájöttünk, hogy mi a helyzet velünk. És tudjátok mit? Tényleg az. Nevetségesen, hihetetlenül tökéletesen furcsa. Mégis helyesnek érzem. Olyan természetesnek. Őrültnek. És mindezek felett...másnak. Azt se tudom, mi lesz még ebből, és talán nem is akarom tudni egy ideig. Most valahogy jó ez a lebegünk a semmiben dolog. Élvezem a pillantásokat és a játékos utalgatásokat, mert már ezer éve nem volt részem ilyesmiben. Mellette ez mind megvan, mégis egyenlőként kezel, és nem néz le mint "A." tette. Nőnek érzem magam mellette, egy csodálatos, önfeledt lánynak, akit végre tisztelnek.
Egész idő alatt erre vártam, és most megkaptam - attól, aki eddig számomra csak a bulit és a totálkész estéket jelentette. Nem láttam belőle mást a jófejségen és a partiarcságon kívül. Nem is sejtettem, hogy a vicces, játékos laza maszk ilyen arcot rejt. Ha tudtam volna...
De mindegy is. Jó ez így. Vagyis nem, ez rémes. Olyan lány lett belőlem, aki sosem akartam lenni. Csaló. Hazug. Szemét. Embereket elrontó. Mindenkit megbántottam magam körül - vagyis nagyon sok embert. A fiút, akibe majdnem egy évig szerelmes voltam, a fiút, aki iránt egyre többet éreztem és magamat. Mindig, minden amit mások ellen teszek engem is megsebez. Ki itt a mazochista?
D-nek bűntudata van, mert azt hiszi, miatta ment tönkre a kapcsolatom. "A" dühös, és teljes joggal, bár ha sosem tesz ellenem semmi rosszat, sosem kerülök közel D-hez, szóval... ez valahol mégis csak az ő hibája is. (Nem mintha kifogásokat keresnék. Tudom, hogy én rontottam el.) Na és itt vagyok én, aki egy szemét dögnek érzi magát. És bitch please, az is vagyok. Minek tagadjam? Rossz ember vagyok - a lehető legrosszabb. Meg sem érdemlem azt a sok remek embert, akik körülvesznek. Nem érdemlek semmit, de meg fogom becsülni azt, amim ennek ellenére is maradt: Klaut, a régi barátaimat (KIBÉKÜLTÜNK!!!) és... és Őt is... Nem fogom hagyni, hogy ezeket elvegyék tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése