-Miért, régen milyen voltam?
-Önpusztító. Őrült. Nevetséges. Lobbanékony. Nagyszájú. Tüzes. Kiszámíthatatlan. Dühítő. És mindezek mellett tökéletesen egyszerű, megérthető.
-Ó, kösz. Nem is tudtam, hogy ilyen elviselhetetlen voltam.
-Nem. Imádni való voltál. És most már nem látom ezt rajtad. Tudod jobban szerettem azt, amikor önmagad voltál, nem ez a normális álarcos lány. Hiányzik az a te.
És nem kellene érdekelnie, hogy ezt mondta - esetleg annyi ideig kellene ezzel foglalkoznom, amíg azon töröm a fejem, hogy vajon minek álltam le egyáltalán beszélgetni vele -, mégis elgondolkoztatott. Vajon igaza van? Vajon tényleg megváltoztam?
Jó, ez ostobaság, én is pontosan tudom, hogy régen, amikor még annyira ismert teljesen más voltam. Nem is ez a fő kérdés, hanem hogy az akkori énem vajon jobb volt, mint ez a mostani? Annyi biztos, hogy akkoriban sosem hagytam volna, hogy azt tegyék velem, amit manapság. Az első hiba után kerek-perec megmondtam volna, hogy vagy megváltozol, vagy mehetsz amerre látsz. És most? Én voltam a szenvedő alany, én könyörögtem még így is, hogy beszéljük meg. Nevetséges voltam, de nem abban az értelemben, ahogyan régen. Akkor hülyéskedtem és poénkodtam, azért nevettek rajtam - és most? Most csak azért, mert rohadt szánalmas, hogy mit el nem tűrök a szerelem nevében. Hisz ő sem más, mint B, aki a fenti szavakat mondta nekem. Tudjátok, ez egy kicsit vicces azért, nem gondoljátok? A srác, aki miatt összetörtem és megváltoztam azt mondja, jobban szerette a régi énem. Akkor kérdem én, ostoba naiva, miért tette tönkre azt, ami olyan jó volt? Miért zúzta porrá a legjobb énemet? És most miért nem segít, hogy visszaszerezhessem azokat a csodálatos tulajdonságaimat? Tudom, tudom: jelentéktelen vagyok. De tenni fogok róla, hogy ne legyek az. Visszaszerzem én magam: mármint a régi énem, nem őt. Ő már totálisan hidegen hagy, már csak egy múló emlék, egy fájdalmas kép a múltamból. És mégis még mindig ő ismer a legjobban. De miért? És hogyan csinálja? És miért mondogat nekem ilyen dolgokat?
Miért nem a barátom teszi ugyanezt? Nem neki kellene törődnie velem? Nem neki kellene ismernie mindenkinél jobban? Nem miatta kéne jobban éreznem magamat? Nem kellene kimutatnia, hogy mennyire szeret és hiányzom neki? Tudjátok, nem miatta kellene fájnia a szívemnek... neki kellene elhoznia számomra a szeretetet és a békét. A boldogságot. De csak fájdalmat és kétségeket kapok. Mintha ismét átélném a múltat - életem egyben legszebb és legrosszabb napjait. A jelenem a múltammá vált, csak más miatt; és ez aggaszt. Félek. Rettegek, hogy a múlt ismét megismétli önmagát, mert azt már nem élném túl. Egy ember nem veszítheti el kétszer is a szívét, azt már nem lehet helyrehozni. Így is széttörtem és meghalt egy részem, tudom. Sosem leszek már az a felszabadult, teljesen boldog és imádnivaló lány, akit annyira szerettek a barátaim. De mi történne, ha a maradék részem is meghalna, megsemmisülne és elpusztulna? Mi maradna belőlem? Igaza volt B-nek... nekem is hiányzik az az énem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése