Hol a jövőm?

Egy pár pillanatig minden olyan tökéletesnek tűnt. A sok kétely után már láttam a fényt az alagút végén; a remény apró szikrái megjelentek a horizont legalján, és hívogatóan villogtatták rám a fényüket. Úgy éreztem, végre minden tiszta, hogy nemsokára megnyugodhatok, minden el lesz rendezve. 

De persze nem így lett. Miért is alakulna bármi úgy, hogy nekem ne kelljen hónapokat idegeskednem még? Miért lenne bármi is könnyű az életemben... 

Mintha minden és mindenki keresztbe akarna tenni nekem. Most minden rosszabb, mint amilyennek hittem. Tudom, hogy naiv vagyok, és mindig a jóban és a szépben reménykedek. Mindig áltatom magam. De nem lehetne, hogy egyszer pozitívan csalódjak? Hogy egyszer azt kapjam, amire számítok? Ne a bizonytalanságot, ne a kételyt, ne a "majd lesz valahogy"-t. 

Úgy érzem, a jövő, amiben élnem kellene, nemsoká itt van, mégis, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá. Semmi beleszólást nem kapok - vagyis ettől tartok, hogy nem fogok kapni. Hogy majd a fejem felett döntenek mindenről, és hogy szívni fogok. Mert míg én nem fogok semmi biztosítékot kapni, addig a másik oldal csak jól járhat. Én elveszíthetek mindent... ők meg semmit. 

Szóval a helyzet az, hogy most épp úgy áll a szénám, mint a magyaroknak a II. világháborúban: számomra nincs nyertes oldal, én csak veszíthetek... 

Remek kilátások... 

Csak sírni van kedvem. 

Courage

Mostanában sok őrültség jut eszembe. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a túl sok tanulás miatt az agyam túlterhelt, és már képtelen a normális dolgokra koncentrálni. Jó, ez igazából semmi extrém dologban nem merül ki, de sokszor eszembe jutnak a régi barátaim - azok a barátok, akiket mások miatt veszítettem el. Nem a legjobb barátnőm, aki eldobott egy másik csajért, és nem is az a barátnőm, aki csak akkor keres, ha kellek neki. Nem. Azokra gondolok most, akik csak úgy eltűntek az életemből. Észrevétlenül. Egyik nap még jót beszélgettünk, majd semmi. Folyton azon jár az eszem, hogy ha megkeresném őket, az vajon jól sülne el? Nem lenne kínos? Nem éreznék furának? És nekem egyáltalán szükségem van erre? Szükségem van rájuk? 

Néha úgy érzem, igen. Mert a mostani sulis barátaimmal ellentétben nekik mindent elmondhattam. Éjszakákat sírtunk és beszélgettünk át, korra és nemre való tekintet nélkül. Valahogy mindig ott voltunk egymásnak, és bármilyen őrültséget is csinált a másik, mindig megbocsájtottunk végül. De most... eltűntek. Mindenki elveszett. 

Persze imádom a mostani életem is. Az édes szerelmem, a kiscicám, és az elképzelt jövőt, ami talán hamarosan valósággá válik. Szeretem a terveimet, szeretnék a BME-re járni, és szeretnék örökké Andrissal maradni. 

De mindezek ellenére ők is hiányoznak azért. Még ha soha nem is mondom... egyszer, amikor megszakadt közöttünk a kapcsolat, ők kerestem meg. Most talán rajtam lenne a sor, ha lenne elég bátorságom. Talán csak egy rövid levél kéne, egy érdeklődő, kedves, Petrás pár sor, és máris minden rendbe jönne. Vagy minden elcsesződne. Ezt nem tudhatom, amíg nem cselekszem. 

Nos, majd ha összeszedem a bátorságom, és eldobom a hiúságom, a csökönyös makacsságom, minden kiderül. De meg fogom tenni. Egy nap biztosan. Holnap. Vagy holnapután. Vagy ezer nap múlva. Egy a lényeg: több barátot nem fogok veszni hagyni. 

Amikor egy nap alatt minden megtörténik

Eljött hát a március, és ma szembesítettek vele, hogy már csupán 61 napom van hátra a pokolig, az érettségiig. De ma ez nem tudott meghatni - ma egy sokkal személyesebb poklot kellett átélnem. 

Tegnap este telefonáltak a kórházból, hogy megjöttek a húgom leletei, és hogy ma be kell menni, majd a főorvos tájékoztat. Ekkor már tudtam, hogy baj van, mert a nő azt mondta, telefonon nem közölhet semmit. Ezért úgy döntöttem, bekísérem anyát a szembesítésre - tudom milyen, kell neki a támogatás. Szóval ma fél 9kor már a kórházban voltunk, és beigazolódott a gyanúm: Leila lisztérzékeny. Jó, ez persze nem halálos betegség, de akkor is lesújtott. Legyünk akármilyen rossz testvérek néha, azért ez borzasztó. További kivizsgálásokra küldték, amik nem lesznek kellemesek, és ennek a hírnek hála az egész családot beutalták vérvételre, hogy kiderüljön, kitől örökölte, és hogy én is örököltem-e rá a hajlamot. Remélem nem. Nem akarok lemondani az egészségtelen, de fincsi kajákról! Persze az egész étrendünket így is meg kell változtatni: a konyhából száműznünk kell minden fehér lisztes kaját, és anyának kell sütnie mindent kukoricalisztből. Szuper, de tényleg. Már csak ez hiányzott. 

És Leila még nem is tudja. Anyáék élőben akarják megmondani neki, amikor pénteken hazajön a koliból. Szegény... Mi már arra készülünk, hogy minél hamarabb át tudjunk állni az új étrendre, ő meg még azt sem tudja, hogy ez az utolsó hete a koliban. Mert ott kell hagynia, az biztos. Nem eheti azt a sok szart, amit ott adnak. Tuti sokkolni fogja a hír. Nem lennék a helyében... :(

De ma azért történt jó dolog is. Végre jóváírták a befizetésemet, így már tuti, hogy jó a felvételim! :D Már csak az érettségi megírása van hátra... a legnehezebb része. Félek is tőle... Jobban, mint azt be merném vallani. Persze mindenki azt hajtja, hogy ha nem nekem, hát kinek sikerülni, és jól is esik a bizalmuk... de én miért nem érzem magam ennyire magabiztosnak? Úgy érzem, béna leszek, és mindent elrontok... :( Bár túl lennék már rajta! Aztán jöhetne a jól megérdemelt pihi, meg összeköltözés a Cicámmal :) 

Jöhetne az Aranyélet... ♥