Mostanában sok őrültség jut eszembe. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a túl sok tanulás miatt az agyam túlterhelt, és már képtelen a normális dolgokra koncentrálni. Jó, ez igazából semmi extrém dologban nem merül ki, de sokszor eszembe jutnak a régi barátaim - azok a barátok, akiket mások miatt veszítettem el. Nem a legjobb barátnőm, aki eldobott egy másik csajért, és nem is az a barátnőm, aki csak akkor keres, ha kellek neki. Nem. Azokra gondolok most, akik csak úgy eltűntek az életemből. Észrevétlenül. Egyik nap még jót beszélgettünk, majd semmi. Folyton azon jár az eszem, hogy ha megkeresném őket, az vajon jól sülne el? Nem lenne kínos? Nem éreznék furának? És nekem egyáltalán szükségem van erre? Szükségem van rájuk?
Néha úgy érzem, igen. Mert a mostani sulis barátaimmal ellentétben nekik mindent elmondhattam. Éjszakákat sírtunk és beszélgettünk át, korra és nemre való tekintet nélkül. Valahogy mindig ott voltunk egymásnak, és bármilyen őrültséget is csinált a másik, mindig megbocsájtottunk végül. De most... eltűntek. Mindenki elveszett.
Persze imádom a mostani életem is. Az édes szerelmem, a kiscicám, és az elképzelt jövőt, ami talán hamarosan valósággá válik. Szeretem a terveimet, szeretnék a BME-re járni, és szeretnék örökké Andrissal maradni.
De mindezek ellenére ők is hiányoznak azért. Még ha soha nem is mondom... egyszer, amikor megszakadt közöttünk a kapcsolat, ők kerestem meg. Most talán rajtam lenne a sor, ha lenne elég bátorságom. Talán csak egy rövid levél kéne, egy érdeklődő, kedves, Petrás pár sor, és máris minden rendbe jönne. Vagy minden elcsesződne. Ezt nem tudhatom, amíg nem cselekszem.
Nos, majd ha összeszedem a bátorságom, és eldobom a hiúságom, a csökönyös makacsságom, minden kiderül. De meg fogom tenni. Egy nap biztosan. Holnap. Vagy holnapután. Vagy ezer nap múlva. Egy a lényeg: több barátot nem fogok veszni hagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése