Egy pár pillanatig minden olyan tökéletesnek tűnt. A sok kétely után már láttam a fényt az alagút végén; a remény apró szikrái megjelentek a horizont legalján, és hívogatóan villogtatták rám a fényüket. Úgy éreztem, végre minden tiszta, hogy nemsokára megnyugodhatok, minden el lesz rendezve.
De persze nem így lett. Miért is alakulna bármi úgy, hogy nekem ne kelljen hónapokat idegeskednem még? Miért lenne bármi is könnyű az életemben...
Mintha minden és mindenki keresztbe akarna tenni nekem. Most minden rosszabb, mint amilyennek hittem. Tudom, hogy naiv vagyok, és mindig a jóban és a szépben reménykedek. Mindig áltatom magam. De nem lehetne, hogy egyszer pozitívan csalódjak? Hogy egyszer azt kapjam, amire számítok? Ne a bizonytalanságot, ne a kételyt, ne a "majd lesz valahogy"-t.
Úgy érzem, a jövő, amiben élnem kellene, nemsoká itt van, mégis, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá. Semmi beleszólást nem kapok - vagyis ettől tartok, hogy nem fogok kapni. Hogy majd a fejem felett döntenek mindenről, és hogy szívni fogok. Mert míg én nem fogok semmi biztosítékot kapni, addig a másik oldal csak jól járhat. Én elveszíthetek mindent... ők meg semmit.
Szóval a helyzet az, hogy most épp úgy áll a szénám, mint a magyaroknak a II. világháborúban: számomra nincs nyertes oldal, én csak veszíthetek...
Remek kilátások...
Csak sírni van kedvem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése