Egy sztori vége

Rémes egy hetem volt...
Már azt sem tudom, mikor kezdődött ez a remek széria. De... 25-én, amikor azt hittem, majd nagyon kedves leszek. Ugyanis írtam MD-nek egy kis aranyos szülinapi köszöntőt, mire nemhogy nem válaszolt, de még ki is törölte. Na, itt pipultam be. Megajándékoztam egy hosszú kis levéllel a barátságról és a hasonlókról. Érdekes, erre már tudott válaszolni. Méghozzá, hogy ő nem törölte ki. Aha, ezzel csak egy probléma van - hihetetlen pontossággal meg tudom állapítani, ha a szemembe hazudnak, így most is átláttam rajta.
Szó szót követett, de végül azt mondta, nem akar velem veszekedni. Természetesen én se akartam vele, mert valahol még mindig szerettem. (Kihangsúlyozom, szerettem!)
Másnap jött a sokk. Írt egy levelet, hogy soha többé ne beszéljünk, mert a csaja kidobta azért, mert velem levelezett. Hülye indok volt. Utána jött azzal a kamuval, hogy nem azonos a baráti körünk, és bár nagyon szeretett velem beszélgetni, ennek így nincs értelme tovább. Ekkora még nem haragudtam, meg semmi. De ezután megláttam, hogy a csaj lenyomorékozott ENGEM(!) és "az"nak nevezett, amit MD szépen át is vett. Na ekkor lettem mérges. Mi az, hogy a barátjának mondd, meg olyanokat hazudik, hogy sose lenne képes megbántani meg fájdalmas okozni, és ő mindig mellettem lesz, közbe meg annyira sem képes, hogy a nevemen nevezzen? Nem egy kis "az" vagyok!!!
Így elkezdtem oltogatni. Fájt, és végigsírtam, de előtte erősnek mutattam magamat. Még szerencse, hogy nem látott közben. Mindent a szemébe vágtam, azt akartam, hogy neki is fájjon. De tudom, hogy nem értem el vele semmit. Ha elmondja a csajnak, hogy örökre törölt az életéből, úgyis visszamegy MD-hez. Kibaszott jó taktikus a csaj. Mindig eléri, hogy MD csakis őt akarja. Ha nem tetszik neki valami, dobja. MD megijed, megteszi amit a csaj akar, és ő máris visszafogadja.

Fájnak az emlékek. Fáj emlékezni arra az estére, amikor úgy éreztem, szeret. Fáj, hogy mennyire jól éreztem magam vele. Fáj az illatának, a pulcsija melegének, a karja érintésének, a teste közelének, a hangjának dallama, a szeme szépségének és a szavai súlyának az emléke. Fáj minden. Felejteni akarok, de nem megy. Itt jár-kél a fejemben. Egyszerre mondja, hogy "tudod, hogy szeretlek te hülye" és hogy "soha többé nem beszélhetünk".
Hülyített talán? Nem hiszem. Ő nem olyan volt... de a lány kiölt belőle mindent. Mindent, amit szerettem, mindent, ami hiányzik.
Még emlékszem, ahogy azt kérdezi: Fázol?
És annak ellenére, hogy azt felelem, nem, rám adja a kedvenc pulcsiját.
És amikor lefekszünk, ismét elhangzik a kérdés ilyen formában: Ha fázol, nyugodtan idebújhatsz.
Én nem teszek semmit, csupán fél centit, ha közelítek, de ő felnevet, és magához húz.
Életem legszebb estéje volt... VOLT.
De vége, örökre...
Bánom, mert hiányzik. Bánom, mert ketten annyival többek lehettünk volna. Bánom, hogy az a fiú, akibe szerelmes lehettem volna, meghalt.
És az új már akkor sem kellene, ha könyörögne...

Spirál

Az elmúlt hónapban ismét végigkúsztam a saját kis spirálomon.
Kezdődött egy elég rossz szakasszal - kétségbe voltam esve, és a depressziómból még Dávid sem tudott kirángatni. Sajnáltattam magamat, úgy éreztem nekem itt és most van végem, nem megy tovább, engem mindenki hagyjon békén.
És mit történt aztán? Fogalmam sincs, de szép lassan elkezdtem felfelé mászni, és rátaláltam az ismerős idegenre, a régi énemre.
A suliban minden óra öröm és élvezet volt, tervezgettem a német utat, hülyéskedtem és mindenből viccet csináltam. Végre úgy éreztem, hosszú hónapok után ismét élek. Azt hittem, megküzdöttem a démonjaimmal, és végre szép lassan visszahúzhatom az egyszerű gimis lány bőrét.
Szokásomhoz híven tévedtem.
Egyszerűen csak eltört bennem valami. Talán a szüleim örökös közömbössége, vagy M érdektelensége indította el, már nem emlékszem. Egyszerre megint csak a színésznővé váltam.

Játsszuk el a suli aranyos, kedves kislányát, bizonygassuk a barátainknak, hogy minden rendben, és sírjuk tele a párnánkat éjjelenként! Tegyünk úgy, mintha minden rendbe lenne! Igen, ez nekem tökéletesen megy.
De magamnak képtelen vagyok hazudni.
Harcol bennem az ész és a szív. Az eszem azt mondja, szedjem már össze magam! A szüleimnek 15 éve semmi sem jelentek, igazán volt időm megszokni. Csakhogy valahol, legbelül a gyermeki énem még mindig arra vár, hogy anyu odajöjjön, átöleljen, és azt mondja "nem lesz semmi baj". Arra várok, hogy apu odaálljon elém, és azt mondja, "nem engedlek el a városba, mert féltelek, kislányom". Azt szeretném, ha úgy viselkednének, mint a barátaim szülei, azt akarom, hogy érdekeljem őket! Hogy szeressenek!
A szívem viszont azt mondja, természetes reakcióim vannak. Hisz soha nem volt normális gyerekkorom. Mindenkinek beadtuk a tökéletes család maszlagot, közben pedig titokban mindannyian szenvedtünk. Én, mert eltűrt gyerek voltam a húgom mellett, és a szüleim, mert fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a gondolkodásra képes gyerekükkel
Mindig is túl őszinte gyerek voltam - és ez még a mai napig megvan bennem. Ezért képtelenek elviselni a szüleim. Mert átlátok rajtuk és a szemükbe mondom, hogy hé, ne tegyetek úgy, mintha törődnétek velem! Erre mindig azt mondják, hogy ne butáskodjak, szeretnek, hisz megkapok mindent!
Kérdem én, kit érdekel a ruha és a pénz, ha nulla szeretetet kapok? Inkább ne adjanak semmit, csak egyszer jöjjenek oda úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok, milyen napom volt.
Egyetlen egyszer! Nem kérek én olyan sokat!
Tényleg nem...
Nem vagyok egy nagyravágyó valaki, csak azt szeretném, hogy szeressenek.

Jól eltértem a tárgytól. Szóval, visszakerültem a mélypontra, ami ma hágott a tetőfokára. Halálosan rosszul voltam; komolyan. Egyszerűen képtelen voltam felállni - remegtem, ugyanakkor belülről minden égetett. Nem kaptam levegőt, minden homályban úszott és szédültem. A gyomrom olyan volt, mintha megcsavarodott volna, az állkapcsom sajgott, és az egész testem verejtékben úszott. Körülbelül 10 percbe telt, mire leküzdöttem magam az emeltről, hogy szóljak anyunak, nagy baj van. Szokás szerint felesleges volt - ennyit mondott: megmondtam, hogy ez lesz ha túl sok kólát iszol.
Ennyi. Ezzel kikerült és továbbállt. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis mellbe vágott. Visszaszenvedtem magam a szobámba, és egyenesen ziháltam. Vártam, hogy történjen valami - mindegy mi, csak legyen vége.
És elmúlt. Egyszerűen, vége lett. Mint egy tüsszentés. A semmiből jött és úgy is tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
De nagyon megijedtem, és még most is félek. Mi ez? Valami pánikos dolog, vagy valami egész más? Félnem kellene, vagy csak valami vírus volt csak?
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!
Egy dologban vagyok biztos: nem akarok meghalni.És nem is fogok. Azt nem hagyom.

Álom és egyéb

Szárnyalok, majd a mélybe zuhanok, de a napok változatlanok. Egyik követi a másikat, mindig ugyanúgy, csak én változok napról napra, pillanatról pillanatra.
Életem legszebb álma volt, amit ma éjjel láttam, és sírva ébredtem, mert tudtam, hogy ez sosem lehet a valóság. Pedig mindennél jobban azt akarom.
Csak egy kislány vagyok a nagyvilágba, kusza gondolatokkal és gyenge karokkal. Senki nem vesz komolyan - tényleg egy bábu vagyok a saját életem színpadán. Kihasználnak, eldobnak anélkül, hogy megnéznék, mi van bennem. Csak a külső kell - ami még csak nem is szép. Csak különleges, legalábbis ezt mondják. Kihasználják, hogy a bőröm kreol, a szemem a duplája, és sűrű szempilla keretezi, az ajkaim pedig teltek, mint az olasz lányoknak, és a derekam szép vékony. Ennyi vagyok nekik - egy csinos derék és egy furcsa arc. A lelkem pedig semmit nem ér.

Olyan buta vagyok és naiv. Mindenki csak kizsákmányol - elveszi ami kell neki, majd tovább áll egy szia nélkül... Én meg a törött szívem szúrós darabkáit szedegetem össze.

Érdekes, hogy azok állnak ki mellettem, akiket eleinte vérig sértettem.
Dávid: elküldtem a búsba, leráztam, ő mégis velem van. Mellettem áll, mint báty.
Klau: vérig aláztam, ellene uszítottam mindenkit, és ő mégis velem van, és én imádom őt.

Egyszer régen egy királylány voltam alattvalókkal, rajongókkal és szerelemmel. Milyen régen is volt már az...
Most meg álmodok az egészről... nem kell a volt királyságom, sem a királyom, csak Ő. Az aranyhajú gitáros rosszfiú... senki más.
És mindig az kell, amit soha... SOHA az életben nem kaphatsz meg...

Soha semmi...

Létezik, hogy úgy érzed, elvesztél, mindennek vége? Létezik az, hogy mindezt egyetlen embernek köszönheted? Ezt az egész mindent beborító, üres és néma feketeséget.
Én tudom, hogy létezik, mert érzem. Soha nem fájt még ennyire semmi, komolyan nem. Az sem, amikor Krisztián átvert, az sem, amikor a barátaim hátat fordítottak nekem, amikor egyedül voltam a semmiben, és öngyilkos akartam lenni. Fele ilyen rossz se volt.
Mert most meg van majdnem mindenem.
Az iskolában szeretnek, a barátaim egészen jók hozzám, a családom úgy ahogy a helyén van, és mégse tudok boldog lenni. Miért? - kérdezhetné minden normális ember.
Azért, mert szerelmes vagyok, reménytelenül, feleslegesen, ráadásul rossz emberbe is. Tudom, mennyire szánalmas és lenézendő dolog, de én már csak ilyen vagyok. Értelmetlen, kiszámíthatatlan, és legfőképp szeszélyes. Sosem jó az egyszerű. A bonyolult kell, a nehéz és az elérhetetlen.
Ott volt először Ákos - tök jó volt, egészen beleéltem magam, aztán puff! - ádiosz, kicsike város, köszöntelek ezerkilométerre lévő hely. Már itt sem volt.
Krisztiánt eleinte tesómként szerettem, aztán annyit pletykáltak rólunk, hogy úgy éreztem, lehet benne valami. Fatális hiba volt, meg kurva nagy kavarások. Nem érte volna meg...
Aztán jött Csongi, akit nagyon nagyon szerettem, és ő is engem. Csak hogy messze volt, a nyarat Törökországban töltötte, előtte meg 3 hétig kórházba volt, mert egy versenyen kigyulladt alatta a motor. Szóval mire hazajött törökből, már el is felejtettük a másikat.
És most meg Ő... a legnagyobb hibám... komolyan, ez valami átok?
Mert nekem SEMMI nem jön össze... egyik pasi se.... :(
Tuti, hogy velem van a hiba, méghozzá nem is kicsi. Jó, oké értem én, hogy nem vagyok egy szépség, de könyörgöm, a barátnője még nálam is csúnyább! Sőt, gusztustalan és bunkó! Én meg egy kis szeretetre vágyó, odabújós kislány vagyok, aki csak annyit szeretne, hogy megöleljék, csendben, egy filmnézés közbe, és halkan a fülébe suttogják, hogy szeretik. Ennyit kérek.
Nem hiszem, hogy ez olyan sok lenne.
Nem, tényleg nem.
Mindenki megkapja, csak én vagyok magányos.
Körülöttem mindenki szerelmes, és már agyfrászt kapok a sok szivecskétől. Kikészülök, ha meglátom az msnt, mert a szívek megölnek. Mindegyik azt vágja a képembe, hogy szerencsétlen vagyok, vesztes és sosem fognak szeretni...