Spirál

Az elmúlt hónapban ismét végigkúsztam a saját kis spirálomon.
Kezdődött egy elég rossz szakasszal - kétségbe voltam esve, és a depressziómból még Dávid sem tudott kirángatni. Sajnáltattam magamat, úgy éreztem nekem itt és most van végem, nem megy tovább, engem mindenki hagyjon békén.
És mit történt aztán? Fogalmam sincs, de szép lassan elkezdtem felfelé mászni, és rátaláltam az ismerős idegenre, a régi énemre.
A suliban minden óra öröm és élvezet volt, tervezgettem a német utat, hülyéskedtem és mindenből viccet csináltam. Végre úgy éreztem, hosszú hónapok után ismét élek. Azt hittem, megküzdöttem a démonjaimmal, és végre szép lassan visszahúzhatom az egyszerű gimis lány bőrét.
Szokásomhoz híven tévedtem.
Egyszerűen csak eltört bennem valami. Talán a szüleim örökös közömbössége, vagy M érdektelensége indította el, már nem emlékszem. Egyszerre megint csak a színésznővé váltam.

Játsszuk el a suli aranyos, kedves kislányát, bizonygassuk a barátainknak, hogy minden rendben, és sírjuk tele a párnánkat éjjelenként! Tegyünk úgy, mintha minden rendbe lenne! Igen, ez nekem tökéletesen megy.
De magamnak képtelen vagyok hazudni.
Harcol bennem az ész és a szív. Az eszem azt mondja, szedjem már össze magam! A szüleimnek 15 éve semmi sem jelentek, igazán volt időm megszokni. Csakhogy valahol, legbelül a gyermeki énem még mindig arra vár, hogy anyu odajöjjön, átöleljen, és azt mondja "nem lesz semmi baj". Arra várok, hogy apu odaálljon elém, és azt mondja, "nem engedlek el a városba, mert féltelek, kislányom". Azt szeretném, ha úgy viselkednének, mint a barátaim szülei, azt akarom, hogy érdekeljem őket! Hogy szeressenek!
A szívem viszont azt mondja, természetes reakcióim vannak. Hisz soha nem volt normális gyerekkorom. Mindenkinek beadtuk a tökéletes család maszlagot, közben pedig titokban mindannyian szenvedtünk. Én, mert eltűrt gyerek voltam a húgom mellett, és a szüleim, mert fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a gondolkodásra képes gyerekükkel
Mindig is túl őszinte gyerek voltam - és ez még a mai napig megvan bennem. Ezért képtelenek elviselni a szüleim. Mert átlátok rajtuk és a szemükbe mondom, hogy hé, ne tegyetek úgy, mintha törődnétek velem! Erre mindig azt mondják, hogy ne butáskodjak, szeretnek, hisz megkapok mindent!
Kérdem én, kit érdekel a ruha és a pénz, ha nulla szeretetet kapok? Inkább ne adjanak semmit, csak egyszer jöjjenek oda úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok, milyen napom volt.
Egyetlen egyszer! Nem kérek én olyan sokat!
Tényleg nem...
Nem vagyok egy nagyravágyó valaki, csak azt szeretném, hogy szeressenek.

Jól eltértem a tárgytól. Szóval, visszakerültem a mélypontra, ami ma hágott a tetőfokára. Halálosan rosszul voltam; komolyan. Egyszerűen képtelen voltam felállni - remegtem, ugyanakkor belülről minden égetett. Nem kaptam levegőt, minden homályban úszott és szédültem. A gyomrom olyan volt, mintha megcsavarodott volna, az állkapcsom sajgott, és az egész testem verejtékben úszott. Körülbelül 10 percbe telt, mire leküzdöttem magam az emeltről, hogy szóljak anyunak, nagy baj van. Szokás szerint felesleges volt - ennyit mondott: megmondtam, hogy ez lesz ha túl sok kólát iszol.
Ennyi. Ezzel kikerült és továbbállt. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis mellbe vágott. Visszaszenvedtem magam a szobámba, és egyenesen ziháltam. Vártam, hogy történjen valami - mindegy mi, csak legyen vége.
És elmúlt. Egyszerűen, vége lett. Mint egy tüsszentés. A semmiből jött és úgy is tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
De nagyon megijedtem, és még most is félek. Mi ez? Valami pánikos dolog, vagy valami egész más? Félnem kellene, vagy csak valami vírus volt csak?
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!
Egy dologban vagyok biztos: nem akarok meghalni.És nem is fogok. Azt nem hagyom.