Rémes egy hetem volt...
Már azt sem tudom, mikor kezdődött ez a remek széria. De... 25-én, amikor azt hittem, majd nagyon kedves leszek. Ugyanis írtam MD-nek egy kis aranyos szülinapi köszöntőt, mire nemhogy nem válaszolt, de még ki is törölte. Na, itt pipultam be. Megajándékoztam egy hosszú kis levéllel a barátságról és a hasonlókról. Érdekes, erre már tudott válaszolni. Méghozzá, hogy ő nem törölte ki. Aha, ezzel csak egy probléma van - hihetetlen pontossággal meg tudom állapítani, ha a szemembe hazudnak, így most is átláttam rajta.
Szó szót követett, de végül azt mondta, nem akar velem veszekedni. Természetesen én se akartam vele, mert valahol még mindig szerettem. (Kihangsúlyozom, szerettem!)
Másnap jött a sokk. Írt egy levelet, hogy soha többé ne beszéljünk, mert a csaja kidobta azért, mert velem levelezett. Hülye indok volt. Utána jött azzal a kamuval, hogy nem azonos a baráti körünk, és bár nagyon szeretett velem beszélgetni, ennek így nincs értelme tovább. Ekkora még nem haragudtam, meg semmi. De ezután megláttam, hogy a csaj lenyomorékozott ENGEM(!) és "az"nak nevezett, amit MD szépen át is vett. Na ekkor lettem mérges. Mi az, hogy a barátjának mondd, meg olyanokat hazudik, hogy sose lenne képes megbántani meg fájdalmas okozni, és ő mindig mellettem lesz, közbe meg annyira sem képes, hogy a nevemen nevezzen? Nem egy kis "az" vagyok!!!
Így elkezdtem oltogatni. Fájt, és végigsírtam, de előtte erősnek mutattam magamat. Még szerencse, hogy nem látott közben. Mindent a szemébe vágtam, azt akartam, hogy neki is fájjon. De tudom, hogy nem értem el vele semmit. Ha elmondja a csajnak, hogy örökre törölt az életéből, úgyis visszamegy MD-hez. Kibaszott jó taktikus a csaj. Mindig eléri, hogy MD csakis őt akarja. Ha nem tetszik neki valami, dobja. MD megijed, megteszi amit a csaj akar, és ő máris visszafogadja.
Fájnak az emlékek. Fáj emlékezni arra az estére, amikor úgy éreztem, szeret. Fáj, hogy mennyire jól éreztem magam vele. Fáj az illatának, a pulcsija melegének, a karja érintésének, a teste közelének, a hangjának dallama, a szeme szépségének és a szavai súlyának az emléke. Fáj minden. Felejteni akarok, de nem megy. Itt jár-kél a fejemben. Egyszerre mondja, hogy "tudod, hogy szeretlek te hülye" és hogy "soha többé nem beszélhetünk".
Hülyített talán? Nem hiszem. Ő nem olyan volt... de a lány kiölt belőle mindent. Mindent, amit szerettem, mindent, ami hiányzik.
Még emlékszem, ahogy azt kérdezi: Fázol?
És annak ellenére, hogy azt felelem, nem, rám adja a kedvenc pulcsiját.
És amikor lefekszünk, ismét elhangzik a kérdés ilyen formában: Ha fázol, nyugodtan idebújhatsz.
Én nem teszek semmit, csupán fél centit, ha közelítek, de ő felnevet, és magához húz.
Életem legszebb estéje volt... VOLT.
De vége, örökre...
Bánom, mert hiányzik. Bánom, mert ketten annyival többek lehettünk volna. Bánom, hogy az a fiú, akibe szerelmes lehettem volna, meghalt.
És az új már akkor sem kellene, ha könyörögne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése