A közeledben
akartam lenni – a testközeledben. Hallani akartam a hangod alig észrevehető
rekedtes árnyalatát és látni akartam szemeid világos, elbűvölő kékjét.
Szerettem volna megérinteni az izmos hasadat, érezni akartam a bőröd forró
illatát. Fogalmam sem volt, hogy valaha is fogok még ilyet érezni valaki iránt.
Olyan
voltál, mint a szélvész – egyszerre bolondítottál meg és nyugtattál le.
Melletted önmagam lehettem, ugyanakkor meg is vadulhattam, ha éppen úgy
tartotta kedvem. Te voltál a válasz az imáimra, a fiú, aki épp olyan jól ismer,
mint én magamat, és mellettem áll mindenben. Sosem hittem volna, hogy éppen te
leszel az; álmodni sem mertem arról, hogy egyszer az a zöld szoba egyszer még
többet is jelenthet nekem a bulizásnál. Most megtörtént. Az a szoba volt nekem
a béke szigete az életem folyamatosan tomboló viharában, s te voltál az, aki
ezt lehetővé tette.
Neked
köszönhetem, hogy képes vagyok mosolyogni és emelt fővel szembenézni a
gyűlölködőkkel. Te vagy az oka, hogy nem török össze a nyomás alatt, és hogy
nevetni tudok a rosszindulatú pletykákon. Ha nem lennél már rég elvesztem
volna. Képtelen lettem volna meghozni azokat a döntéseket, amik szebbé tették
az életemet, ha közben nem fogtad volna a kezemet. Te vagy az én erősségem – és
egyben az egyetlen, aki gyengébbé tud tenni.
Mondd,
milyen érzés ennyire hatni egy emberre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése