Sokszor rám tör a letargia - annak a régi időszaknak az emléke, amikor egyedül voltam, egészen egyedül. Amikor nem tudtam kihez fordulni, amikor a világ csak egy üres, fekete semmi volt számomra. Még mostanában is érzem ezt néha: a feketeség magába szippant, és mindenki számára láthatatlanná válok. Mindent elrontok, elfelejtenek, leráznak, és a szemembe vágják, hogy nem kellesz. Jó, persze nem ilyen nyíltan. De a "nem akarok veled lenni" mondatot hogy másképpen lehetne értelmezni? Hiába tudom, hogy csak egy hülye helyzetben kimondott hülye mondat, mégis ezen rágódom két napja. Jelentéktelennek, feleslegesnek, haszontalannak érzem magam. A szépszavak lepattannak rólam, az agyam nem fog, úgy érzem, minden szép lassan elhalványul, ami fontos. Az a gyönyörű, csodálatos jövő, amit elképzeltem, vajon csak a fejemben él? Az is el fog tűnni? Most ettől rettegek leginkább.
Mert TUDOM, hogy kevés vagyok. Messze nem a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Még átlagos lánynak is silány vagyok. Akkor miért kellenék én bárkinek is? Ki akarna engem, ha bárkit megkaphat, ha bárki szívesen a helyembe lépne?
A legjobb barátnőm elfelejtett. Azt se tudom, már miért hívom így... Ő csak egy újabb ember, aki megunt és elhagyott. A szüleim persze néha figyelnek rám, és törődnek velem: mindaddig, amíg a húgom meg nem jelenik. Akkor ők is elfelejtenek. És itt van Ő... ő, akiben eddig minden feltétlen bizalmam volt, most megsebzett.
Nem nagyon, de azért fájt, mert váratlan volt. Tökéletes napot terveztem, ágyban fetrengéssel, csókokkal és ölelésekkel, erre nem kaptam semmit. Csak elutasítást, értelmetlen magyarázkodást, és fájdalmat, nyakon öntve egy kis kínnal. Fincsin hangzik, ugye?
Szóval...ez vagyok én. Egy elfuserált, béna, senkinek nem kellő lányka. Nyilván bennem van a hiba, tudom én. Nyomi vagyok, viháncolós, csacska, bugyuta, érzékeny, néha túl őszinte, és ragaszkodó. Talán ez a legnagyobb hibám. De hát... mit tehetnék ez ellen? Hogy lehetnék jobb ember, ha egyszerűen azért lettem ilyen elcseszettül ragaszkodó, mert már annyiszor elhagytak és becsaptak? Hát persze, hogy nem akarom elengedni azt, ami az enyém, hiszen félek! Félek a veszteségektől.
Én pedig mindig. Mindenkit. Elveszítek. Nincs. Kivétel. Ez pedig halálra rémít.
Istenem...bárcsak könnyebb életem lenne. Bárcsak ne lennék ilyen...bonyolult... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése