Írásaimról.

De régen mondtam már olyat, hogy hétköznapi! Komolyan... teljesen meglepő, de... most minden normális. Átlagos. És ez nálam fura. Egyszerűen semmi érdekes, zavaró, furcsa dolog nem történik.
Iskolába megyek, végigszenvedem a napot, dühöngök egy sort amiért megint későn érek haza, haza esek, eszem valamit, dühöngök, hogy semmire sem jut időm, Rolcsizok, tanulok, eszek, írok (ez elmaradhatatlan), majd fürdök, eszek, alszok.
Tök normális. Rohadt gáz. Mégis most jól esik. Megnyugtat. Ellazít. Olyan ez a folyton futkározó idegeimnek, mint egy háromhetes wellness. Főleg az írás. Most érzem azt leginkább, hogy szükségem van rá.

Amíg a Megsebezve című művet írtam, depressziós voltam, és ez a "könyv" hibája volt. Liss, a főszereplőm kiköpött én volt, bajos élettel és áruló barátokkal. Fájt vele is átélnem a kínokat, és legbelül folyamatosan megölt a világa. Most, hogy úgy döntöttem, Lisst egy kis időre a kispadra küldöm, és inkább belecsöppenek Izzy világába, felüdültem. Ez az én világom. Izzy, aki egy összezavarodott, kettős személyiségű lány. Az egyik énje olyan, mint a régi én: mindent túlbonyolít, érzelmes, félénk kis virágszál, míg a másik énje a mostani énemhez hasonlít: vad, megzabolázhatatlan, életerős, magabiztos és nem fél semmitől. Rá van szükségem, és az ő agyafúrt világára, amiben el tudok veszni. Az a világ boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz.
Mellette a többin is dolgozgatok, szépen csendesen, szervezgetem a hátteret, magamban felépítem a színhelyeket, de most a szíve, Izzy-é. Csak rá koncentrálok.
Nos, rá és a novellámra. Megnyertem egy ilyen kis pályázatféleséget, aminek a "fődíja" (lehet ennek nevezni? Nem tudom, mi lenne a helyes megfogalmazás), hogy írnom kell egy történetet, Reborn címmel. Amikor megkaptam, leblokkoltam. Újjászületés. Reinkarnáció. Ajjaj! Konkrét gondolataim voltak a témáról, ebben nagyon otthonosan érzem magam. Mindig is foglalkoztatott. De... de az én gondolataimat nem éreztem helyén valónak. Szabad olyat írni, ami másoknak nem tetszene? Nem voltam benne biztos... így szépen lassan, miközben hazafelé zötykölődtem a vonaton, belegondoltam... milyen lehet egy olyan lány szemével látni a világot, aki csak a mostban, a mában él? Aki nem hisz ebben az egészben, mégis belecsöppen? Így a világa szép lassan életre kelt, és most azon dolgozom, hogy más is beleláthasson az én kis realista, életvidám Clary-m fejébe.
Remélem, sikerülni fog...