Vannak napok, amikor semmi sem jön össze. A vonatod késik, a buszod hamarabb elmegy, elfogy a kedvenc Fornettid, dolgozatnál a rossz feladatsort kapod, a megfelelő képleteket nem találod, és még az oly szeretett vezetés közben is csak problémákba ütközöl. Ilyenkor persze egy jó szó, egy kedves ölelés mindent helyretenne, de persze pont ilyenkor nem kapod meg ezeket sem. A másik félnek minden fontosabbá válik pár édes szónál - semmi kedves meglepetés, egy kis mosolygós kép, vagy valami. Nem. Ezek csak a tavalyi év csodás emlékei, idén már semmi ilyesmi nem jár - hiába is várom. Persze nem biztos, hogy ez baj. Csakhogy én mégis annak érzem néha. Jó, persze nem várom el, hogy körülöttem forogjon az élete, de mégis! Ha tavaly ezt megkaptam, idén miért nem? Miért pont most, a véghajrában, az utolsó külön töltött évben kell ezt elhanyagolni?
Hogy kételyeket ébresszen bennem? Hogy néha álomba sírjam magam, talán teljesen feleslegesen? Nem jó ez így... Nagyon, de nagyon nem jó.
Bízni akarok benne és a szeretetében. Többnyire bízok is. De ilyenkor, amikor egy pokolian nehéz nap után nem kapok mást, mint félóránként egy egysoros üzenetet, miközben én a szívemet öntöm ki neki? Köszönöm szépen a semmit! Komolyan. Kicsit sem szívettépő, áh dehogy. Mert ki másnak siránkozhatnék, mint neki? Ki mástól várhatnék támogatást, mint tőle? Most komolyan... ennyire nagy kérés az, hogy kicsit többet törődjön velem? Csak annyit, mint én vele... Hát ennyire hatalmas elvárásaim lennének?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése