Néha azt kívánom, bár átlagos lány lehetnék, egyszerű vágyakkal, egyszerű szívvel, egyszerű gondolatokkal; de nem vagyok az, és ideje, hogy megtanuljak így élni. Ilyen érzékenyen, ilyen naivan, ilyen nagyravágyóan. Meg kell szoknom, hogy mindig ki fogják használni a jó szívemet. Meg kell tanulnom, hogy sokat fogok sírni, és nem minden könnyem fogja megérdemelne, hogy elsírjam őket.
Meg kell tanulnom felnőttként kezelni ezt, elrejteni a gyengeségem, rejtegetni és nem kimutatni senkinek. Ideje ismét felemelnem azt a kemény falat a szívem köré - akkor talán nem sérülne meg minden egyes alkalommal, amikor fájdalmat okoznak neki.
De persze erre már képtelen lennék. Már odaadtam a szívem egy fiúnak - egy csodálatos embernek, akibe őrülten szerelmes vagyok, és akiben mégsem tudok mindig megbízni. Tudom, hogy szeret, de azt is tudom, hogy ha elveszítene, ő nem törne össze. Ugyanúgy elmenne mozizni és szórakozni a barátaival hétköznap, nyaralni a családjával, és síelni a testvérével De nekem mim maradna? SEMMIM! Már így is mindenem neki adtam... az egész életem, a jövőm... de vajon megérte? Mi lesz, ha már nem kell neki semmim? Akkor velem mi lesz? Számít ez egyáltalán? Mert nem hiszem... Halott leszek. Ez egyértelmű. Abban a percben, amelyikben elveszítem, én megszűnök létezni. Meg akarok majd szűnni létezni, ennyi az egész. És meg is fogom tenni, ha muszáj lesz.
De hinni akarok neki. Hinni akarok benne. Már csak ő maradt nekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése