Az előző bejegyzésem után szinte azonnal robbant a bomba - persze ez még nem az az igazi nagy vihar, amit én megjósoltam, de a mostani szombatomat simán nevezhetnénk egy hadüzenetnek. 

De kezdjük az elején - mert azért úgy a logikus. A pénteket nem szeretném különösebben részletezni, mert túl csúnya és túl unalmas volt ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe. Hajnali fél háromig, legalábbis. Már épp hazafelé indultunk, amikor úgy döntöttem, megnézem az időt, és akkor megláttam a nem fogadott hívást. Természetesen Danika volt az, ki más. Én pedig annak ellenére, hogy nem akartam visszahívni, mire észbe kaptam, már tárcsáztam is a számát. Részeg volt. Istenem, sosem hallottam még ennyire részegnek! De persze amint megkérdezte hol vagyok, mert értem jön, megmondtam neki. Nem bírtam nemet mondani neki. Képtelen voltam rá. De az elvárásaim persze megint túl nagyok voltak. Nem csókolt meg köszönésnél, csak állt némán. Elindultunk, és annak ellenére, hogy nekem jött, hatalmasat borultam, és mindenem fájt, nem csókolt meg. Az ölébe vont, hajtogatta, mennyire sajnálja, de nem kaptam csókot. És ez fájt. Jobban, mint az égő tenyerem, és a széthorzsolt térdem. Nem részletezném tovább, mert az egész este ilyen keserédesen telt. A kezeink összekulcsolva, a keze a combomon, a nevetése, a teste az ágyamban, aztán a sokk. Ő hazamegy. Semmi köszönés. Semmi magyarázat. És amikor megkérdeztem, "Miért hívtál fel egyáltalán?"

A válasz: "Nem akarok erről beszélni. Se ma, se holnap, se semmikor. Jobb ez így! Szia." 

Dani ekkor elhajtott, én pedig bezártam előtte a szívemet. Örökre. 

A szombaton ezért természetesen rémesen indult, és úgy is folytatódott. Ráadásul rémesen beteg voltam, és a rám nyomuló idiótákat is egyedül kellett leráznom. Az este fele körül azonban csoda történt. Megjelent A (még nem beszéltem róla szerintem, és az inkognitó miatt nem is fogom leírni a nevét egyelőre, jobb ez így). Be kell vallanom rémes barátnő létemre, hogy amióta egyszer egy jót beszélgettem vele, miközben Danika mással volt valahol máshol, egy kicsit bejött nekem. Persze utána egy szót sem beszélgettünk, mert én Danit kergettem folyamatosan, ő pedig ki tudja, mit csinált. De most odajött köszönni, és valamiért leült mellém. Én pedig majdnem elájultam. :) Utána nem igazán tudom, mi történt. Úgy értem, nem tudom, mikor keveredtünk ki az erkélyre, hogy hogyan kerültem az asztal tetejére, hogy miért tettem fel a lábamat az erkély tetejére, és hogy ő miért ölelt meg néha. Nem mászott rám feltűnően, csak beszélgettünk. A legvadabb dolog, amit mondott, hogy feleségül fog venni. Én pedig, bár nem mondtam igen, nem is ellenkeztem túl hevesen. Ó, igen, ő bármikor feleségül vehet, ha kell, holnap költözök hozzá Pestre. Úgyis azt mondta, hogy kétszemélyes az ágya ;) 

Oké, leálltam! Térjünk vissza a tárgyra. 

Jól éreztem magam vele, és elég helyes is. Sőt, egy isten! (Nyugalom, Petra. Nyugalom.) Szóval szívesen töltöttem vele az estémet. 

És amikor másnap rám írt! És harmadnap! És ma is! Elolvadtam tőle :) Na jó, most befejezem, mert nem tudok többet laikus szemmel írni róla. Ha lehűtöttem magam egy vödör jéghideg vízben, majd jelentkezem!